14.rész

Szijjasztok! Az elmúlt héten elég ihletdús időszakom volt, így íme itt van a következő rész. Sok hozzáfűznivalóm nincsen, csak jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^

Megremegett a kezem és elejtettem a dobozt. Teljesen elhűlve bámultam a földre hullott csomagot, amiből kiesett a párna és az azon lévő tárgy is. Egy pisztoly volt… De nem akármilyen, hanem egy szolgálati fegyver. Egy olyan stukker, amit évek óta nem láttam. Markolata fehér volt és egy hatalmas karcolás volt rajta, ami az idők során már eléggé bepiszkolódott, így jól látszódott. Még mindig remegve guggoltam le érte és a kezembe vettem. Már a súlyából éreztem, hogy meg van töltve, úgyhogy kiszedtem belőle a tárat. Három golyó hiányzott belőle. Lerogytam a földre. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy mit is tartok pontosan a kezemben, még a sorozatszámát sem kellett megnéznem. Hiszen ez az én fegyverem volt! Az a fegyver, amivel anno szembe szálltam a rám támadó sorozatgyilkossal. Ugyanott van a karcolás, ahol az enyémen volt, mikor leejtettem és egy szögesdróton akadt fenn (megjegyzem, fogalmam sincs hogyan), ugyanannyi töltény hiányzott belőle, amennyit aznap elsütöttem… pontosabban elsütöttünk, ugyanis ebből két golyót belőlem szedtek ki. Humen stukkerének tára kifogyott és akkor már saját fegyveremmel akart kinyírni, így hozzákerült… De akkor mégis hogy jutott vissza hozzám? Hét év elteltével, ráadásul épp akkor, amikor egy hozzá hasonló sorozatgyilkos kezdett el garázdálkodni. Ekkor felkaptam a fejemet. "Nem az lehetetlen… Ezt a lehetőséget már elvetettem, hisz nem létezik, hogy valaki egy ilyen robbanást túléljen. De akkor mégis, hogy került ide ez a stukker, hisz nála volt… Biztos, hisz Z konkrétan meg is említette, hogy amikor megpróbált elmenekülni, magával vitte…" Eszeveszetten kezdtem el kutakodni a széthullott csomag darabjai között. De végül (sajnálatos módon) sikerült olyat találnom, amit keresnem. Egy félbehajtott papírdarab volt, levélnek imponált és legbelül azt kívántam bárcsak ne az lenne, mert ha így van, akkor az, tuti nekem szól és tekintve, hogy egy pisztolyt kaptam "ajándékba", nem gondolnám, hogy kedves hangvételű. De sajnos az volt és valóban nem volt szülinapi üdvözlőkártya hangulata (megjegyzem a szülinapom még elég messze volt, így arra nagyon nem is számíthattam). Kézírással, borzalmasan ronda, ámde általam már eleget látott kézírással íródott, és nem volt a végén aláírás. Már nem mintha szükség lett volna rá, a szöveg magáért beszélt, még gondolkoznom sem kellett azon, hogy ki lehetett olyan nagylelkű, hogy csak úgy küld nekem egy stukkert, ami évekkel ezelőtt ráadásul a sajátom volt?

"Örülök, hogy újból együtt dolgozhatunk, Miss Martin, már alig várom a közös munkát. Habár meg kell, hogy jegyezzem igencsak meglepődtem, amikor tudomásomra jutott, hogy még életben van, úgyhogy gratulációm jeléül, úgy gondoltam visszaadom az általam eltulajdonított fegyverét. És tudja, örömmel tölt el, hogy életben találom, ugyanis még nem felejtettem el, a golyót, amit a combomba volt szíves ereszteni. Legyen nagyon óvatos, még sok dolgom van a találkozónkig, és igencsak zokon venném, ha idő előtt meg találna halni."

Ennyi volt az üzenet, amit kaptam. A szívem hevesen vert, nehezemre esett felfogni, ami a levélkében állt. Azonban össze kellett szednem magam és el kellett fogadnom, hogy, igen ez ő… még, ha nehéz és hihetetlen volt. És amikor ebbe belegondoltam és valamilyen szinten el is ültettem magamban a dolgot, borzongás futott végig a testemen. Jól ismertem ezt az érzést és az én munkám mellett szégyelltem is, igaz az elmúlt években nem sokszor éreztem. Most mégis azonnal felismertem. Féltem… és volt is mitől.

Eltartott egy jó darabig, mire összekaptam magam és csak áldani tudom az eget érte, hogy közben Scott olyan jól szórakozott odafenn, hogy nem jött le és nem vette észre a szerencsétlenkedésemet. Összeszedegettem a széthullott doboz darabjait és felvittem a szobámba. "Erről szólnom kell Z-nek!" villant be a gondolat az agyamba. Fogtam egy táskát és beleraktam a levelet és a stukkert is, majd lóhalálában rohantam le a lépcsőn.

-         Scott, elmentem! - kiabáltam fel az öcsémnek, majd kisiettem és rázártam az ajtót.

A táskát a vállamra véve megpróbáltam minél nyugodtabban lépkedni az utcán, hogy ne keltsek feltűnést ám mikor felértem a tetőre már nem zavartak a dolgok. Végigszaladtam a megfelelő útvonalon és mire a bejárathoz értem, már elég szaporán szedtem a levegőt. A zsebembe nyúltam és előhúztam a belépőkártyámat (amire külön figyeltem, hogy ne hagyjam otthon, a reggeli eseményeket tekintve) és már mentem is felfelé.

*Jess*

Nyugisan foglalkoztam a kitűzött feladataimmal, nem is kellett mással foglalkoznom. Egyszerű napunk volt, csak egy-két ügynök tűnt fel, mindenki más el volt foglalva valamivel. Szerencsére az egyéb forgalom sem volt nagy… Legalábbis eddig, ugyanis épp mikor erre gondoltam rontott be valaki az előtérbe, mire felkaptam a fejem.

- Na, ennyit a nyugis napról-sóhajtottam fel, amikor megláttam Reneet, amint épp felém közeledik. Nem számítottam semmi jóra, de túl rosszra sem, mert mikor itthon van legalább hetente egyszer csap egy kis balhét, de általában csak a Főnökkel. (megjegyzem nem egyszer tettem neki szóvá, hogy úgy gondolom kicsit öreg hozzá a pasas, de nem hallgatott rám, csak leszólt, hogy egyáltalán nem erről van szó).

- Mondd, hogy Z benn van! - kiáltott nekem, mikor odaért, én pedig ránéztem (mert közben visszatértem a munkához)… Akkor pedig olyat láttam, aminek már idejét sem tudom mikor láthattam utoljára és meg kell, hogy mondjam nem örültem neki. Szemeiben félelem és düh csillogott, egyszerre…

Amikor Ren hozzánk került 20 voltam és csodáltam a bátorságát, hogy alig 17-18 évesen már ügynöknek áll. És persze ez meg is látszott rajta, minden érzelgősség nélkül végezte a munkáját, és nem félt szinte semmitől, sorra oldotta meg az ügyeket és még nagyon jó fej is tudott lenni, ha épp nem a munkáról volt szó, mert akkor teljesen elkomorodott. Egyetlen egy konkrét alkalomra emlékszem, amikor a mostanihoz hasonló tekintetet láttam nála. Méghozzá az első ügyénél, amin Z-vel dolgoztak… Rossz érzések törtek rám.

- Válaszolj már, Jess! Mondd, hogy még bent van Z! - csapott az asztalra, szinte már kétségbeesetten.

- Mi történ, Ren? - kérdeztem tőle némileg aggodalmaskodva.

- Az most nem számít, csak mondd meg, hogy itt van-e! - nézett rám komolyan, mire válaszként bólintottam, ő pedig elsietett. Nagyon, nagyon rossz előérzetem volt…

*Renee*

"Jess túl régóta ismer engem, azért aggodalmaskodott, mert látta, hogy zavar valami."villant be a fejembe a gondolat, miközben a Főnök irodája felé tartottam. Jess azon kevesek közé tartozott, akik már akkor is az ügynökség tagjai voltak, amikor ide kerültem, mikor még a Nagyfőnök osztotta itt az eszet, aki időközben beállt maffiatagnak. Azokból az időkből már nagyon kevesek maradtak meg, sok ügynök halt meg, volt, akit elküldtek, de olyan is előfordult, aki maga hagyta itt az ügynökséget. Ráadásul anno Jess volt az, akivel majdnem mindent megbeszélhettem, így végül is nem olyan nagy csoda, hogy észrevette a felkavartságomat, én mégse örültem neki.

Kiszálltam a liftből és lendületes léptekkel indultam el az iroda felé, egyenesen be. Még egy pillantásra sem méltattam az engem épp megállítani próbáló csinos kis titkárnőt (szegényke új lány volt, így nem tudta, hogy ilyenkor nem lehet megállítani). Egyenesen berontottam az irodába és az asztalhoz léptem.

- Martin… - sóhajtott fel a Főnök és rám emelte fásult tekintetét. Na, igen, újonc titkárnőcskéjével ellentétben ő már elég jól ismert engem, sőt az egész ügynökségben ő ismer legjobban és legrégebb óta. - Nem gondolja, hogy korai már kedden felhasználnia a heti hisztériáját. - dörzsölte az orrnyergét unottan.

- Ez most nem a "heti hisztim" vagy, hogy hívod. - húztam fel az orromat és ő is, mivel zokon vette, hogy letegeztem (Megjegyzem, mielőtt Főnök lett belőle tegeződtünk, így nem tudom, mi baj van azzal, ha néha elszólom magam és ez elég sokszor elő szokott fordulni, ha ideges vagyok. Különben sem olyan sokkal idősebb nálam.). Kikérem magamnak! Igaz, hogy hetente egyszer szokásom rátörni a Főnökre, de azt általában a hülyeségei miatt teszem, mint például a hajnali ébresztések, de ez korántsem ez a kategória. - Ez most teljesen más ügy! - mondtam némileg kikelve magamból, és elkezdtem kotorászni a táskámban, hogy elővegyem a korábban beledobált küldemény darabjait. Végül sikerült előkotornom őket és letettem a stukkert az asztalra. - Tudod-e mi ez? - néztem rá halál komolyan, mire összeráncolta a szemöldökét.

- Martin, nekem erre nincs időm! - Ökölbe szorult a kezem, nem hittem el, hogy nem veszi észre.

- Nem érdekel, csak nézd már meg mi ez!

- Ez egy pisztoly. - közölte hűvösen, de látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, habár megszokhatta volna már, hogy én nem vagyok olyan alázatos vele szemben, mint a többi ügynök, túl sok minden történt…

- Igen… De milyen pisztoly? Ez egy szolgálati fegyver!

- Szolgálati fegyver és akkor mi van? Martin, kezd nagyon elegem lenni belőled. Rakatra van ilyen az ügynökségnél, nem tudom, mit kell egy ilyenért ekkora felhajtást csapni! - komorult el véglegesen és már kezdett eléggé feszülni nála a cérna.

- Nézd már meg jobban! Nézd meg a sorozatszámát, üsd be a gépedbe! Nem hiszem el, hogy nem ismered fel, hiszen… hiszen te adtad nekem! - kiabáltam már teljesen magamon kívül és magamban hálát adtam az égnek, amiért az iroda hangszigetelt, mert különben jöhettek volna már a nehézfiúk és rakhattak volna ki a viselkedésem miatt. Tekintetemet a főnököm arcára vezettem és láttam, hogy végre kezd leesni neki a tantusz.

- Hogy került ez hozzád? - kérdezte, s hangja fagyos volt, mint egy januári éjszaka.

- Na, végre, hogy eljutott az agyadig. - csaptam a homlokomra, majd egy nagy levegőt vettem és átadtam neki a levelet is. - Egy csomagot kaptam ma délután, ami ezt a stukkert és ezt a levelet tartalmazta. Most már biztos, hogy Ő az. - magyaráztam immár nyugodt hangon, ő pedig elkezdte olvasni az irományt és úgy tűnt végre érti, hogy miért is voltam így kiakadva.

- Drew ügynök tud már ezekről a fejleményekről? - kérdezte és visszaadta nekem mind a kettő tárgyat, én pedig eltettem azokat.

- Nem. - válaszoltam. - Idejöttem először, mert úgy gondoltam neked kell tudnod róla elsőként, hisz anno te láttad, hogy magával viszi. Ennek már elég bizonyítéknak kell lennie, ahhoz, hogy kimondhassuk, hogy él. – néztem rá, némileg ijedten.

- Hát… a körülményeket tekintve elég közvetett. Fogalmam sincs, hogy tudta volna magánál tartani a börtönben, hacsak nem volt külső segítsége. Még mindig nem mondhatjuk ki biztosan, hogy életben van, de sajnos igen nagy a valószínűségbe, főleg, ha figyelembe vesszük a levelet és a kézírást. Jobb, ha óvatos leszel és felkészülsz magára Humenre. – nézett rám komolyan. – Egyre fontosabb, hogy minél előbb meg legyen oldva az az ügy, azt az embert mindenképp be kell zárni… örökre. – bólintottam.

- Egyetértek… és most megyek és beavatom Drew-t. – közöltem, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé.

- Renee! – szólt utánam, mire elkerekedett a szemem, évek óta nem hívott így.  – Ne aggódj, ezúttal minden rendben lesz. – nézett rám megnyugtatóan, de én nem reagáltam semmit, csak simán kisétáltam az irodából…

Blogverseny eredmények - by blog: Perfect Moments

Szijasztok! Most nem résszel jövök, hanem csak egy kis híradással. Megjött az egyik blogverseny eredménye, amire jelentkeztem, azt osztanám meg veletek. Köszönöm szépen Laure~ -nek az elismerést^^

Legegyedibb nem fanfiction: II. helyezés

Perfect Moments

Legjobb prológus: I.helyezés

Perfect Moments

Köszönöm szépen!*.*

13.rész

Szijjasztok! Tudom nem jelentkezek valami sűrűn, de azért remélem meg tudtok nekem ezért bocsájtani.

Facebook csoport (katt)

Megérkeztem az új résszel, de előtte: Sokat gondolkoztam magam is és többek is javasolták, így indítottam egy Facebook csoportot az összes blogomnak (The magic life of Kathrina, I love you, but I hate it..., I lost my dream, or I still have hope?) A csopiban tájékozódhattok arról, hogy mikor érkeznek az új részek, feltehetitek a kérdéseiteket és véleményezhettek.

Facebook csoport

 De akkor most már íme itt az új rész. Komiban várom a véleményeteket!

Az aktát tartalmazó mappával az egyik kezemben nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét, miközben épp azon járt az eszem, hogy mégis miféle kapcsolatom lehet nekem Drewval. Még nincs egy hete, hogy ismerjük egymást, sőt megismerkedésünk is igen egyedi volt, tekintve, hogy megpróbált megölni. Azonban társak vagyunk, ami viszont mintha valami szorosabb köteléket akarna kialakítani közöttünk, mint például a feltétlen bizalom. Én ugyan még kételkedem abban a pasasban, de tekintve, hogy beavattam őt a múltam azon eseményeibe, amire nem túlságosan vagyok büszke és igen kevesekkel osztom meg (megjegyzem, nem emlékszem, másra, akinek beszéltem volna erről, rajta kívül) úgy tűnik, valamennyire már megbízok benne. De vajon mi válthatta ki ezt? Nem vagyok egy túlságosan óvatlan típus, sőt inkább vagyok az a fajta, aki elég bizalmatlan. A legrosszabb mégis ebben az, hogy azt sem tudom mi is az igaz véleményem róla. Egy idióta, aki mindenből viccet csinál, és nem érdekli, hogy mit gondolnak róla az emberek. Másrészről pedig, ha komolyra fordul a helyzet, akkor, még ha nem is látszik rajta, ő is képes komolyan venni, és ahogy eddig meg tudtam ítélni igen gyorsan tud kapcsolni krízishelyzetben. Nem mellesleg egyszer már megmentette az életemet a saját élete kockáztatásával. Mégis ma a Főnöknél mintha eléggé tanácstalan lett volna. Talán azért mert valóban nem értette, hogy miért voltunk úgy kiakadva. Most viszont már tudja, hogy a "történelem miért ismétli meg önmagát" és mikor elváltunk úgy tűnt fel is fogta a helyzet súlyát. Miért van az, hogy ha akár egyszer is kialakítok magamban egy képet róla, akkor azt megcáfolja? Ennyire kiismerhetetlen lenne?

Megráztam a fejem. "Most nem ezzel kell foglalkoznom. Meg kell oldanunk az ügyet, mindegy, hogy mi van Drewval, a kettőnk feladata, így el kell őt fogadnom társamként. Habár még mindig nem tudom, hogy mit higgyek az elkövető kilétéről, gőzerővel kell belevetnem magamat az ügybe. Már öt halott van és akár másolóról, akár az igaziról van szó, tuti, hogy még lesz tizenkettő másik." Határozott tekintettel léptem be az ajtó és dobtam le a táskámat hanyagul a cipős szekrény tetejére. Miközben lefelé húztam a cipzárt a dzsekimen, elindultam a konyha felé és belestem. Egy mély sóhaj kíséretében vettem tudomásul, hogy az öcsém nem csak, hogy sötétebb lélek nálam, de sokkal rendetlenebb is. Korán mentem el és éppen hogy ledöntöttem a torkomon egy kávét, mielőtt elindultam volna, így egyedül csak egy csészét hagytam a pulton, de most minden egymás hegyén-hátán állt. Igaz, hogy már több óra eltelt, sőt ebédidő is elmúlt már, mióta elmentem, de azért ez már kicsit durva volt. Már épp fel akartam kiabálni Scottnak, hogy rakja rendbe, amit széthagyott, de aztán elvetettem az ötletet és egy fanyar mosollyal a számon nekiálltam a pakolásnak. Eltartott egy darabig, mire végeztem, de legalább rend volt, ami ritka vendég nálam. Mikor végre sikerült befejeznem a munkát felmentem az emeletre, hisz Scottal mióta otthon vagyok nem is láttam és kezdett rossz érzésem lenni. Amint felértem egyenest a szobája felé vettem az irányt, de hamarosan már tudtam, hogy semmi okom az aggodalomra, ugyanis a helyiség felől hangos hahotázás hallatszódott. A biztonság kedvéért mégiscsak odamentem, koppantottam kettőt az ajtón, majd lenyomtam a kilincset.

- Scott? - néztem körbe a szobában felvont szemöldökkel és hamarosan meg is pillantottam hőn szeretett öcsikémet. Az ágyán hasalva pötyögött valamit a számítógépén. Karba tett kézzel mögé léptem és láttam, hogy Facebookon beszélget valakivel. Mivel annyira képes voltam legyűrni a kíváncsiságomat, hogy megnézzem kivel folytat efféle meglehetősen érdekes eszmecserét, így elfordítottam a tekintetemet a képernyőről és egy lépést hátráltam is. Ő nagyjából ekkor végzett a gépeléssel, úgyhogy méltóztatott rám sandítani és egy félmosolyt is megeresztett.

- Oh… Látom hazajöttél. - mondta egyre jobban vigyorogva, mire én bólintottam.

- Ühüm, úgy kábé másfél órája, csak az óta valakinek a konyhát is rendbe kellett tennie. - néztem rá sokatmondóan, de azért se nem sértetten, se nem vádlón. Ő zavartan beletúrt a hajába és tovább vigyorgott.

- Úhhh. Bocsesz, totál kiment a fejemből… - ejtett meg egy laza, rövid bocsánatkérést, majd tekintetét hirtelen ismét a képernyőre fordította, ugyanis számítógépe az imént egy diszkrét hangjelzéssel közölte vele, hogy válasz érkezett számára. Scott se perc alatt végigolvasta az üzenetet, ezt abból tudtam, hogy hamarosan ismét nevetésben tört ki, majd billentyűinek a kopogását hallottam.

- Ki lehet ilyen érdekes társaság, akivel épp beszélgetsz és ennyire tetszik a szövege? - vontam fel a szemöldökömet, s közben elindultam körbe a szobában, hogy ismét jól kiszörnyülködjem magam a testvérem rendetlenségén (a magaméhoz már hozzászoktam).

- Senki. - legyintett erőltetettem. – Csak… Csak egy barát. - nézett rám bágyadt vigyorral az arcán, de úgy döntöttem nem faggatom tovább, ha nem akarja elmondani, akkor nem is érdekel, hisz nem tartozik rám. (Na, jó, azért volt bennem némi egészséges kíváncsiság)

- Jól van, akkor további jó szórakozást Senkihez és mondd meg neki, hogy üdvözlöm. - intettem neki és elindultam az ajtó felé, Ő pedig csak kinyújtotta a nyelvét. – Ja és örülnék neki, ha rendet csinálnál itt, mert a helyiség kezd jobban hasonlítani egy atombomba sújtotta övezethez, mint egy hálószobához. - szóltam vissza az ajtóból és az ajtófélfát fogva vártam a reakciót.

- Igenis, anyuci! - tisztelgett, mire elmosolyodtam és magára hagytam egyetlen testvéremet.

Miután becsuktam az ajtót, neki dőltem a fa szerkezetnek és hátravetettem a fejemet. Lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam. Mintha semmi sem változott volna köztünk, de mégis teljesen más volt a hozzáállásunk egymáshoz. Régebben ez tök máshogy volt és azt hiszem minden furcsaságnak, amit éreztem egyetlen oka lehetett: Scott felnőtt, mégpedig anélkül, hogy láttam volna… nem is, anélkül, hogy én észrevettem volna. Ellöktem magam az ajtólaptól és zsebre tett kézzel beléptem a szobámba. Az íróasztalomhoz léptem és lehajoltam a legalsó fiókhoz, amin egy aprócska zár volt. A titkos rejtekhelyről (amit nem árulok el hol van, mert titkos) előkotortam a kulcsot, majd kinyitottam a fiókot. Elkezdtem benne kotorászni és valahonnan az aljáról előszedtem egy vastag, kicsit már megsárgult karton dossziét, amin egy hatalmas, piros pecsét díszelgett, a következő szöveggel: MEGOLDOTT.

Miután ezt kivettem, visszazártam a fiókot és eltettem a kulcsot is. A mappával a kezemben lesétáltam a konyhába, majd magamhoz vettem a jelenlegi aktát is és leültem a konyhába, a konyhaasztalhoz. Az asztallapra könyököltem és felütöttem a régi mappát. A hideg rázott ki, amikor megpillantottam az első oldalt, de aztán beleolvastam, a régen már rongyossá forgatott lapokba. Az asztallapon könyökölve támasztottam az államat, miközben a szöveget bújtam. Lapoztam egyet és megpillantottam A fényképet. A kezem ökölbe szorult, és a tekintetem akaratlanul is a névre siklott. Jethro Humen… Emiatt a név miatt évekkel ezelőtt sokáig a szememet sem tudtam lehunyni. Ez volt a mániám és minden időmet neki szenteltem. Mindenképp el akartam kapni… és végül sikerült is… habár nem teljesen nekem… Most viszont ismét felbukkant. A hideg rázott a gondolattól, hogy ismét szabad lábon van, holott én halottnak hittem…

Megráztam a fejem. Koncentrálnom kellett. Felütöttem a jelenlegi aktát is és elkezdtem összehasonlítani őket, hátha találok egyezést… vagyis inkább, hátha találok különbséget. De nem igazán volt szerencsém. Szinte ugyanaz volt a két ügy, csak az áldozatok és a dátumok tértek el. De nem adhattam fel. Élt bennem a remény, hogy a pasas valóban meghalt és nem kell még egyszer átélnem ugyanazt a poklot, mint akkor. Csak lapozgattam a két aktát és kerestem az eltérést, de ahogy lapoztam és lapoztam, egyre csak elnehezült a szemhéjam és egy idő után már nem emlékeztem semmire…

Csengettek, gondolom már sokadjára, mert már nagyon türelmetlenül nyomkodták.

-     - Megyek már, megyek már. – mondtam félálomban és felemeltem a fejemet az asztallapról, pontosabban az azon lévő aktákról. A szavak száz, hogy az arcomra nyomódtak. Feltápászkodtam a székről és az ajtóhoz tántorogtam, miközben megpróbáltam igazgatni, összekócolódott hajamon. Mikor a bejárathoz értem, kinyitottam az ajtót és egy egyenruhás, kalapos, táskás pasassal találtam szembe magam, aki egy dobozt tartott felém.

-     - Csomagot hoztam Renee Martinnak. – közölte egyhangúan, mire bólintottam.

-     - Én vagyok Renee Martin. – válaszoltam még mindig nyomottan, mire felém nyújtott egy átvételi nyilatkozatot én pedig aláírtam, majd visszaadtam neki. Átadta a csomagot, aztán elköszönt és elment. Ásítottam egyet, majd visszamentem a házba és miközben becsuktam az ajtót kibontottam a csomagot. A külső csomagolás egy dobozt takart, amelyben egyetlen egy tárgy volt. Amint megpillantottam a tartalmát megremegett és kiesett a kezemből a doboz…