12.rész

Szijasztok! Megpróbáltam minél hamarabb jelentkezni ezzel a résszel, és sajnos ez is éppen csak eléri a szokásos hosszúságot, de azért jó szórakozást. Remélem legalább ehhez a részhez komiztok, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Jó olvasást!^^

-         A történelem ugyanis épp megismételni készül önmagát. – közöltem hűvösen, mire bambán bámult rám. Nem is vártam volna többet.

-         - Hogy érted ezt? – kérdezte megrökönyödve.

-         - Úgy értem, ahogy. – sóhajtottam fel, összeráncolt szemöldökkel. 

-         - Azt akarod mondani, hogy ez egyszer már megtörtént?

-         - Istenem! – csaptam a homlokomra. – Te komolyan idősebb vagy nálam? Igen, ez egyszer már megtörtént… pontosabban hasonló események sorozata folyt le. – mondtam halkan és komoran, majd leültem a földre és a távolba révedtem. Drew azonban karba tett kézzel állt és bámult rám. – Jobb, ha leülsz. – ütögettem meg magam mellett a betont. – Ez egy hosszú sztori. – a társam vonakodva ugyan, de végül leült mellém a betonra és figyelt. Alig bírtam elviselni a pillantását. (utálom, hogyha bámulnak!) Ismét a messzeségbe bambultam és belekezdtem a történetbe…

Az egész úgy hét évvel ezelőtt kezdődött. 17 éves voltam és éltem a tinédzserek megszokott életét. Akkoriban volt valami balhé a városban, ahol laktunk, ami odacsődítette a titkos szolgálatot. Teltek az események és valahogy az egyik titkos ügynök eljutott hozzám és közölte, hogy látja bennem a tehetséget ehhez a munkához. (Ma már fogalmam sincs mit tehettem, de akkoriban olyan szinten zajlottak az események, hogy azt sem tudtam hol áll a fejem. Csak sodródtam a hullámokkal és annál a pasasnál kötöttem ki.) Nem mellesleg ő volt Z. A Főnök akkoriban még csak egyszerű ügynök volt, de akkor is mindenki csak Z-ként ismerte. Meggyőzött engem és a szüleimet, hogy van jövőm ügynökként és magával hozott Londonba, egyelőre még csak gyakornokként. El kellett végeznem egy féléves képzést (ami elég kemény volt, tekintve, hogy mások ezt két év alatt csinálják meg), aztán pedig asszisztensként dolgoztam az igazi ügynökök mellett. Nem sokkal ezek után az ügynökség kapott egy egyszerű ügyet. Legalábbis eleinte mindenki így gondolta. Az akkori Nagyfőnök mélyen megsértődött, ugyanis az ügy egy egyszerű sorozatgyilkosság volt, amit akár a rendőrség is elintézhetett volna, és nem értette, hogy Anglia egyik legjobb szervezetének miért kell ilyen dolgokkal foglalkozni, amikor az ő munkájuk ettől nagyon is különbözik. (általában ugyanis védelmi, valamint nemzetbiztonsági ügyeket érintő kémkedési feladatokat láttak el) Ennél fogva ezt az „egyszerű” ügyet rábízta egy újoncra –vagyis rám- mondván, hogy ezt bárki fel tudja göngyölíteni. Természetesen, hogy azért figyeljen is valaki a munkámra, rám állították Z-t, hogy a távolból figyeljen. Amikor kézhez kaptam az aktát izgatottan rohantam fel a lakásomba és egész éjszaka azt böngésztem, hátha előrehaladok vele valamennyit.

Egy sorozatgyilkosról szólt. Öt gyilkosságot követett el egy hónap alatt és mindegyik nagyszerűen ki volt dolgozva, már ha mondhatok ilyet. Mindegyiknél egy bizonyos számhoz volt alakítva minden. Az elsőnél ez a szám a 33 volt. Egy 33 éves egyedülálló férfit (bizonyos Samuel Cartert) találtak holtan a lakásán március 3.-án. Az említett épület, amelyben a lakás is található volt a hamthworth-i 33. utca 33-as számát viselte. Az elhunyt a hálószobájában feküdt az ágyához kötözve, vérbe fagyva. Négy golyót kapott a mellébe, de már az első végzetes volt, a későbbi három, csak a gyilkos vadságát tükrözte. A lakásban ezen a helyiségen kívül sehol nem voltak nyomok a bűncselekményre utalóan. Minden gondosan fel volt takarítva, habár a helyszínelők találtak vérnyomokat, de az pontosan meghatározható volt, hogy a férfit a már említett helyen ölték meg.  A szoba falára az áldozat vérével volt felírva egy szám: 16. Ez az egyetlen nyom nem passzolt semmihez, akkor még.

A többi szerencsétlen is hasonlóképpen járt. A második áldozat egy 32 éves nő volt, szintén egyedülálló. Nem volt családja, ahogy az őt követőeknek sem. Ezzel az elkövető valószínűleg azt akarhatta elérni, hogy csak az általa meghatározott időben lehessen rálelni a holttestre. Szintén négy golyót kapott, az elsőt itt sem hibázta el. Szinte mindent pontosan úgy tett, ahogy az első gyilkosságnál. Leszámítva a két számot. 32 és 15. Ez utóbbi volt a hölgy hálójának a falára írva, szintén vérrel.

Innentől kezdve a számok folyamatosan csökkentek és az áldozatok neme is folyamatosan változott. Az ötödik halott 29 éves férfi volt a szobája falán a 12-es számmal.

Arra tippeltem, hogy a felírt szám a hátralévő áldozatok számát jelentette, ugyanis az is folyamatosan csökkent, ahogy végzett a kiszemeltjeivel. Már aznap rájöttem, hogy szándékosan játszik a kezünkre. Azt akarja, hogy tudjuk, mit akar legközelebb és azt, hogy tudjuk, vannak még efféle szerencsétlenségre számítható emberek. Meg kellett akadályoznom, hogy még többen meghaljanak és szerencsére az elkövetőnk ebben a segítségemre volt… legalábbis azt hittem. Tudtam, hogy a következő áldozat 28 éves lesz, nő és egyedülálló. A lakhelyének az 50 km-eres körzetét is meg lehetett határozni, ugyanis azokban is volt rendszer, de még így is rengeteg ezeknek az adatoknak eleget tevő nő élt. Nehéz volt meghatározni, hogy ki lesz a célpont. Sajnálatos módon nem is sikerült. Bármit is tettem nem sikerült megakadályoznom az eseményeket, telt az idő és a gyilkosságok folytatódtak. Ahogyan eddig is, a számok csökkentek. Két hónappal később az utolsó áldozat egy 20 éves fiú volt, a szobája falán a 3-mas számmal. Már csak három gyilkosság volt hátra, ha hinni lehetett az elkövetőnek, de engem dühített a tehetetlenségem, holott egyre több nyomot szolgáltatott nekünk. Kiderült, hogy mindegyik halott ugyanolyan szórakozóhelyre járt és tartózkodott a halála előtt. Ráadásul az utolsókat a születésnapjukon gyilkolta meg.

Sőt a következőnél már az is kiderült, hogy ki is az elkövető. Egy bizonyos Jethro Humen nevezető férfi volt az. Szinte ő maga mondta meg nekünk. A Nagyfőnök természetesen tajtékzott a dühtől. Úgy érezte kiröhögik az ügynökségét, én meg persze égtem a szégyentől, annak ellenére, hogy Z folyamatosan biztatott. 15 embert ölt meg alig több mint három hónap alatt. Rettenetes bűntudat gyötört, hisz szinte én okoztam 10 embernek a halálát. Mindenáron el akartam kapni az elkövetőt, de továbbra sem sikerült. Az utolsó előtti célpontja is elhunyt. Onnantól pedig szinte teljesen kirajzolódott a célja. Az utolsó áldozat nő volt, 17 éves, londoni és közeledett a 18. születésnapja. Nagyon sok illetőre ráillett a leírás, azonban egy héttel az utolsó előtti gyilkosság után maga az elkövető üzente meg, hogy ki lesz a célpontja és az nem más volt, mint én. Igen rám is rám illettek az adatok, azonban nem hagyhattam annyiban. Ha valakijét, legalább a saját halálomat meg kellett tudnom akadályozni, ráadásul még az időpontot is tudtuk…

-         - Sikerült is keresztülhúznunk Humen számításait – meséltem folyamatosan, Drew pedig elhűlten hallgatott. - de ő ebbe nem nyugodott bele. Elhatározta, hogy akkor is megöl, ha nem tudja tartani magát a szokásos rítusához. Üldözni kezdett és egy sikátorban csalt csapdába. Azt viszont nem biztos, hogy tudta, hogy mindenfelől ügynökök vették körül és ő volt csapdában. Amikor fény derült, arra, hogy elkaptuk eszeveszett őrjöngésbe kezdett és belém eresztette a nekem szánt négy golyót. Egyet kaptam a vállamba, kettőt a mellkasomba és egyet a csípőmbe. Onnantól már csak azokat tudom elmondani, amit nekem is meséltek. – most először én is ránéztem a társamra. Csendben bámult a semmibe.

-         - Úgy tűnik azért a tervét ennek ellenére sikerült megakadályoznod, hisz itt vagy és élsz. – mondta halkan, mire bólintottam. – De még mindig nem értek valamit… Ő lenne az a bizonyos Ő vagy sem.

-         - Igen ő az. A sikátori incidens során maga Z fogta el és csukta le. Kiderült, hogy maga a Nagyfőnök is szövetkezett vele és alapból én voltam az utolsó célpontjuk, azért kaptam én az ügyet, de ennek az okára mind a mai napig nem jöttem rá. Z lett a Főnök, én pedig a kudarcom ellenére az ügynökség dolgozója lettem. Ezután vágtam el minden kapcsolatot a családommal, mert mikor meglőttek természetesen Londonba jöttek felhívva magukra ezzel a figyelmet. Abban az évben találkoztam ezelőtt utoljára Scottal. Azonban pár évvel ezelőtt Humen felrobbantotta magát a cellájában és természetesen halottnak nyilvánították.

-         - Értem tehát ezért mondtad, hogy halott… Most már mindent értek. A mostani ügy pontosan ugyanerről szól…

11.rész

Szijasztok! Evvel a résszel, amennyire csak lehet siettem, de a balszerencse rám tört, úgyhogy csak most tudtam hozni. A hossza éppen csak megüti a szokásost, úgyhogy ezért elnézéseteket kérem, remélem a tartalma és a következőnek a tartalma ezt ellensúlyozni fogja. Remélem elnyeri a tetszéseteket.^^ Komiban várom a véleményeteket.

Felriadtam. Zilálva ültem fel az ágyban, de a hirtelen mozdulattól visszazuhantam a párnára. Körbepillantottam. Ugyanabban a komor szobában feküdtem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy legutóbb felébredtem, de az ablakon kitekintve ismét csak az éjszaka sötétje fogadott. Azonban nem erre figyeltem, csak bambultam abba az irányba. A szívem ezerrel vert, nehezen szedtem a levegőt. Még mindig az álmom hatása alatt álltam.

- Csak egy rémálom… - hitegettem magamat. Ekkor valaki megérintette a kezem. Oda fordítottam a fejem és Alexet pillantottam meg. Aggódva nézett rám. Ismét csak elfordítottam a fejem. Nem volt kedvem beszélni.

- Ren, mi történt? - kérdezte lágy hangon a társam.

- Rémálmom volt... - suttogtam, annak ellenére, hogy nem is akartam válaszolni. Tekintetem a messzeségbe révedt. - nem... ez nem álom volt... ezek emlékek... voltak

- Ez lehetetlen... - leheltem hitetlenül és elkerekedett szemekkel bámultam a Főnökre. Látszott rajta, hogy tudja, hogy mit gondolok. Drew azonban vele ellentétben teljesen tanácstalan volt, habár ez mindig vidám és játékos arcán nem látszott, de szeméből ki lehetett olvasni.

- Én úgy tudtam, hogy halott... – néztem továbbra is elkerekedett szemekkel a felettesemre.

- Mindannyian úgy tudtuk, és amíg ezt meg nem cáfoló bizonyítékra nem lelünk ez így is marad. – válaszolt semmitmondóan.

- Ez nem elég bizonyíték? - fakadtam ki és lecsaptam az aktát az asztalra. A Főnök megrázta a fejét és a szívem mélyén én is tudtam, hogy igaza van. Lesütöttem a szemem, a kezeim megremegtek. Jól ismertem ezt az érzést, évekkel ezelőtt volt szerencsém jó párszor átélni és egyáltalán nem vágytam arra, hogy a történelem megismételje önmagát.

- De miért… Miért én… - Drewra sandítottam, majd némileg kelletlenül, de kijavítottam magam. - Mi kaptuk ezt az ügyet?

- Mert maguk az egyetlenek, akik szabadok. - tárta szét a karjait az asztal mögött trónoló pasas, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb válasza. Összeráncoltam a szemöldökömet. A Főnököt ezek a dolgok nem szokták érdekelni. Csak az ügyek sikerére hajaz, ha kell, egy másik ügyet is megszakít egy nagyobb miatt és mindig a legmegfelelőbb ügynököket küldi. Akkor is így volt. A pillantásomra karba tette a kezét, tekintete egy árnyalattal sötétebb lett. - Emellett, korábban magáé volt az ügy. - Éreztem magamon Drew tekintetét. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Kellett nekem kérdezősködnöm. - Magánál jobban senki nem ismerheti a részleteket és Őt.

- De... - próbáltam akadékoskodni, de leintett.

- Örülök ennek a borzasztóan tartalmas csevejnek, azonban emlékeztetném önöket, hogy a gyilkosunk az elmúlt két héten hat embert ölt meg és még tizenegyre vár hasonló sors, ha nem akadályozzák meg. - sokatmondóan pillantott rám. Bólintottam.

Utáltam a helyzetet, pontosan olyan volt, mint akkor… de akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám. Most már el tudtam képzelni. Viszont az óta sokkal tapasztaltabb is lettem. Nem hiheti az, hogy ismét beleesem ugyanabba a csapdába. Nem fogom hagyni, hogy megint elkövesse azt, amit évekkel ezelőtt. Nem fogom engedni neki, hogy annyi embert megöljön!

Felvettem az aktát az asztalról és a táskámba rejtettem, majd sarkon fordultam és hanyagul intettem feljebbvalómnak.

- Viszlát, Főnök. – morogtam a felettsemnek, de az eszem már rég nem ott járt.

Lendületes léptekkel vonultam végig a folyosón és szálltam be a liftbe. Meg sem vártam, míg Drew utolér. Karba tett kézzel várakoztam, mire a számomra megfelelő szintre értem. Szinte kiviharzottam a felvonóból, majd szó nélkül elhaladtam Jess pultja előtt, mire a szőkeség is értetlenül bámult rám. Kisiettem az épületből és a sikátorokon keresztül elrohantam. Csak mentem és mentem, oda sem figyelve a környezetemre, de nem is érdekelt mi van körülöttem. A történtek után időre volt szükségem. Egy szűk, eldugott utcába vezetett az utam, amit mindkét oldalról magas épületek szegélyeztek, egyikük ráadásul egy nem túl nagynevű étterem épülete volt. Felmásztam a tűzlétrán, egyenest a tetőre, ahol a tulajdonosnak nem épp gondozott tetőkertjei voltak. Lekuporodtam az egyik kert tövébe és lehunytam a szemeimet. Amikor nem voltam épp topon szellemileg, mindig idejöttem gondolkozni, mert innen rá lehetett látni az egész városra és ez megnyugtatólag hatott rám. Most igencsak nagy szükségem volt erre. Csendesen ücsörögtem és elméláztam. Sajnos erre csak nagyon rövid ideig volt lehetőségem, ugyanis hamarosan léptek zajára lettem figyelmes. Felpattant a szemhéjam és lassan, minden hirtelen mozdulat nélkül belenyúltam a táskámba és megmarkoltam a pisztolyomat. Nem vagyok egy nagy fegyvermániás, sőt nem szeretem használni a stukkeremet, de mostanában olyan paranoiássá válni, ráadásul ez az ügy rátett még egy lapáttal. Halkan vettem a levegőt, miközben ráhangolódtam a közeledő léptek hangjára. Az illető nem gondoskodott a halkságról, sőt jövetelének zaja bezengte a környéket. A fém létra, amin korábban én is felmásztam (megjegyzem: százszor halkabban, ugyanis az étkezde tulajdonosa nemigen szíveli a tetőén garázdálkodókat) csengett-bongott felsiető használója miatt, majd egyszer csak elhalkult. A léptek immáron a betonozott tető felületén, tőlem pár méternyi távolságra koppantak és egyre csak közeledtek. Zihálást hallottam, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy az ide (vagy itt épp csak átmenetileg el-) siető illető már jó ideje rohanhatott. Léptei lassultak, kifújta magát. Nem akartam még leleplezni a búvóhelyemet, habár az illető már igen közel volt, vélhető volt, hogy észrevesz és ezt nem akartam. Eleresztettem a pisztolyom markolatát, majd leguggolva elindultam (véleményem szerint) az ellenkező irányba, mint, amerről az emberke közeledett. Egy betondobozszerű képződmény mögött megálltam és körbepillantottam. A férfi (mert ekkorra már kiderült, hogy az) épp velem szemben állt. A hirtelen meglepetéstől (és tegyük hozzá ijedtemben) még fel sem mértem az alakot, csak a táskám felé kaptam és kirántottam a fegyveremet

(ami természetesen szöges ellentétben állt az elveimmel, miszerint bárki is az ellenfelünk ne mutassuk ki a félelmünket és ne pánikoljunk… totális ellentmondás)

- Imádom, hogy… bármikor, amikor így össze… összefutunk, mindig fegyvert szegezel rám. - vigyorodott el, még mindig sűrűn szedve a levegőt az eddigi léptek tulajdonosa. A hangját meghallva kihagyott egyet a szívem, de utána mérhetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Eltettem a fegyveremet, majd összeráncolt szemöldökkel belebokszoltam a vállába.

- Azért, te hülye mert folyamatosan rám hozod a frászt. – morogtam, majd karba tett kézzel elfordultam tőle. – Amúgy meg mit keresel itt? – vontam fel a fél szemöldökömet. – Ide még a tulaj sem jár fel, mint láthatod, csak én.

- Követtelek… téged. – válaszolt még mindig zihálva. – Hát mit ne mondjak… nehéz volt beérni téged miután úgy elviharzottál. Miről kéne tudnom?

- Nem kell tudnod semmiről. – motyogtam magam elé és hátat fordítottam a hapsinak.

- Szerintem viszont igen. Ahogy elnéztem köze volt az ügyhöz, ami, mivel társak vagyunk közös, tehát érintett vagyok benne én is. – kötötte az ebet a karóhoz. volt ráció abban, amit mondott, de akkor is… Túl büszke voltam, ahhoz, hogy elmondjam. Ökölbe szorítottam a kezeimet. – Ki az a titokzatos Ő? – kérdezett rá kerek perec. -  A titokzatos Ő, akiről mindenki úgy tudja, hogy meghalt? – felsóhajtottam. Be kellett látnom, hogy a büszkeségemen eső csorba ide vagy oda, muszáj lesz beavatnom őt abba az ügybe, végül is kulcsfontosságú a jelenlegi feladatunkhoz.

- Mióta vagy a tagja az ügynökségünknek? – kérdeztem halkan, és továbbra sem néztem rá.

- Négy éve. – válaszolt. – De nem értem mi köze…

- És előtte nem foglalkoztál hasonló dolgokkal, mint itt, ugye? – folytattam.

- Nem, de…

- Látszik… - motyogtam magam elé, de a hangszínemben nem volt semmi szemrehányó, hanem inkább némi megkönnyebbülés. Végre felé fordultam és tekintetemet egyenesen az övébe fúrtam. – Ugyanis a történelem épp megismételni készül önmagát…

10.rész

Üdv! Újra itt vagyok egy új résszel. Mint láttátok a kinézeten is változtattam valamelyest, és örülök, hogy az eddigi szavazatok alapján elnyerte a tetszéseteket. Nah, de itt is van az új rész. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^

*Renee szemszöge*

Borzalmasan hangos, észveszejtő csipogásra ébredtem, pontosabban riadtam fel. Számomra ugyanis ez a hang leginkább a retteneteset jelentette. Tudtam, hogy honnan származik, úgyhogy nem is húztam tovább az időt, hanem kimásztam az ágyamból és kitapogattam a telefonomat, hogy meglessem mennyi az idő. Épphogy elmúlt ha.

-         - Muszáj ilyen korán? – kérdezgettem álomittasan és feltápászkodtam. Nyújtózkodva lépkedtem az íróasztalomhoz, amin a csipogó kütyü folyamatosan villogott. Rápillantottam a kijelzőre, aztán felsóhajtottam. – Tudtam… ki fog csinálni.

Beletúrtam a már amúgy is totál kócos loboncomba és kivonszoltam magamat a fürdőbe. Letusoltam, majd a tükör elé léptem. Messziről lerítt rólam, hogy ilyenkor nekem még elég korán van. Felöltöztem, a korábban összeszedett cuccaimba, ami a következőkből állt: Egy szűk fekete topból, egy kockás szoknyából, egy ahhoz passzoló mellényből és egy magas szárú Converseből. Épp megpróbáltam valamit az arcommal is kezdeni, amikor meghallottam az öcsém hangját.

-         - Reen! Az Isten szerelmére hallgattasd már el azt a hülye ébresztőt! – kiabált, vagy valami hasonlót. Jah, igen úgy hagytam a csipogót, szokásom. Összeszedtem magamat és megfésülködtem, Scott tud még várni két percet. – REN! HOL A FENÉBEN VAGY? – kiabálta. Hát úgy tűnik mégsem tudott várni. Kimentem a fürdőből és egy hatalmas ásítás kíséretében intettem az öcsémnek.

-         - Nyugi van, Scott. Itt vagyok, mitől ijedtél meg ennyire? – mosolyogtam és odalépve hozzá összeborzoltam a haját, játszva egy kicsit az öcsikémmel. Ő pedig csak elhúzta a fejét.

-         - Basszus Ren, muszáj hajnalok hajnalán csörgetned azt a szerencsétlen ébresztőt? – nézett rám nyúzottan.

-         - Na, én is ezt kérdem… - motyogtam az orrom alatt összeszorítva a fogaimat. Lehet, hogy én is meg fogom kapni a magamét, de tuti, hogy szóvá fogom tenni, a korai csipogást. Scott felvonta a szemöldökét. – Ne is figyelj rám. Nem akartalak felkelteni. – vigyorogtam. – Inkább feküdj vissza, nekem el kell mennem.

-         - Hidd el én sem akartam felkelni. De lennél olyan kedves és válaszolnál, hogy mégis mi a francért nem kapcsoltad ki azt a zajgépet, ha már felkeltél? – tette csípőre a kezét.

-         - Azért, mert ha kikapcsolom száz, hogy kimegy a fejemből. – magyaráztam. – Nah de nekem mennem kell és nyugi viszem magammal a zajgépet is. – veregettem meg a vállát, majd beléptem a szobámba és kinyomtam a csipogót, majd a táskámba tettem.

Ezen kívül elraktam az irataimat, a mobilomat, a fegyveremet stb. stb. Pár perc alatt el is készültem és lesiettem a lépcsőn. Berobogtam a konyhába és gyorsan töltöttem magamnak egy csésze kávét, hogy valamilyen szinten felpörögjek, ilyenkor minden perc számított. Hagytam egy üzit Scottnak a hűtőn, hogy elmentem majd jövök, hisz tuti, hogy elfelejtette már, hogy közöltem vele. Plusz még ráírtam a cetlire, hogy semmiképp se menjen ki a házból, amíg haza nem jövök. Kicsit biztos értetlenkedni fog ezen, de majd ha hazaértem elbeszélgetek vele. (Muhahahahahahaaaa!)

Kiléptem az ajtón és bezártam a biztonság kedvéért, aztán felpillantottam a szemben lévő ház tetejére és reménykedtem benne, hogy nem lesz megint támadás. Aztán felsóhajtottam és zsebre tett kézzel, a napszemüvegemet az orromra csúsztatva elindultam az úton. Csendesen és komótosan lépkedtem az utak mentén egyenesen a belvárosba. Aztán letértem a főutakról, be a sikátorokba. Egy bizonyos épületnél komótosan felsétáltam a tűzlépcsőn, majd annak az épületnek a tetején folytattam a menetelést. Egy hatalmas épületcsoportnak a teteje szinte egymásba kapcsolódott, úgyhogy nyugodtan közlekedhettem rajta. Hamarosan elérkeztem egy modernebb épületig, amit nagyjából üvegmonstrumként tudnék jellemezni. Felsóhajtottam és leereszkedtem a legközelebbi létrán és egy hátsó, igencsak eldugott ajtón bemerészkedtem a hatalmas épületbe. Ahogy beléptem egy lift volt velem szemben. Beszálltam és a megfelelő gomb megnyomásával közöltem vele, hogy hova is szeretnék eljutni. Az eszköz készségesen elvégezte a feladatát és néhány szinttel lejjebb ajtót is nyitott nekem. Egy sötét, ritkán világított, ámde modern folyosóra érkeztem. Zsebre tett kézzel, a megszokott határozott lendületemmel indultam el a már jól ismert irányba, habár már majdnem egy hónapja nem jártam ezen a helyen. Mit ne mondjak nem volt a szívem csücske. Azonban a folyosó egyszer csak véget ért, méghozzá egy hatalmas vasajtóval lezárva, ami mellett egy aprócska kártyaolvasó volt. Levettem a vállamról a táskámat és elkezdtem benne kutakodni. És kerestem, keresgéltem, kutattam… De a jó égért sem sikerült meglelnem az általam keresett segédeszközt.

-         - Keresel valamit? – hallottam meg egy hangot a hátam mögött. Felemeltem a fejem és ismét a vállamra vettem a táskámat. Szememet forgatva pördültem hátra és sokatmondóan pillantottam a mögöttem álló alakra.

-         - Úgy tűnik? – jegyeztem meg cinikusan, mire Drew elnevette magát, majd előhúzott egy kártyát és leolvastatta a gépezettel, mire az ajtó csodák csodájára kinyílt.

-         - Csak ön után hölgyem. – vigyorgott rám, mire peckesen beléptem a következő helyiségbe.

Mondanom sem kell nem igazán tetszett a dolog, hogy pont ő segített ki a szorult helyzetemben, de sajna úgy tűnt, hogy a belépőkártyámat otthon hagytam és anélkül igen nehezen juthatok be ebbe a létesítménybe. Miután a további biztonsági előírásoknak eleget tettünk végre beléphettünk a hatalmas előcsarnokba, ami immáron az épület alagsorában volt. A falon hatalmas betűk tájékoztattak bennünket az ügynökség nevéről, előttük egy hatalmas pult állt. A pultnál egy középmagas, telt idomú hölgy állt. Fényes szőke haját kontyba tűzte, orrán vékony keretes szemüveg ült. Feltoltam a napszemüvegemet a fejemre, ezzel hátra igazgatva a szemembe hulló tincseket, majd az imént említett pulthoz léptem.

-         - Hali Jess! – köszöntem a hölgynek egy bájos mosolyt villantva, s közben a pultra könyökölve.

-         - Látom elemedben vagy Ren. – mosolyodott el Jessica. – De majd lelohad a kedved. A Főnök már most tajtékzik, az elmúlt fél órában legalább tizenötször zörgette a telefont, hogy küldjelek be hozzá, úgyhogy jobb, ha sietsz.

-         - Köszike. – pillantottam rá némi hálát sugározva. – Találkozunk, miután kiosztott. – intetem, majd ellöktem magamat a pulttól.

-         - Már ha túléled! – szólt utánam, mire csak felmutattam a hüvelykujjamat jelezve, hogy minden rendben lesz.

Majd ismét csak elindultam egy megszokott útvonalon fel az emeletre. Mögöttem léptek hallatszottak, ebből tudtam, hogy valaki mindenáron szeretne velem tartani. Beszálltam a liftbe, majd megvártam, hogy a rám ragadt matrica (aki természetesen Drew volt) kövessen és megnyomja a megfelelő gombot. Csendben utaztunk, habár nekem lett volna egynehány kérdésem a társamhoz, de inkább hallgattam. Amikor a felvonó megállt zsebre tett kézzel követtem a pasast, aki természetesen ugyanoda tartott, ahova én (legalábbis az útvonalából és az arckifejezéséből ezt a következtetést vontam le). Végigmentünk a fényképekkel díszített, luxuskivitelben kidolgozott folyosón, ami a Főnök irodájához vezetett. Amikor elértük a nagy szilfa ajtót, Drew udvariasan a titkárnő tudtára adta jövetelünk okát, aki ezek után közölte a Főnökkel és az ajtón hamarosan be is léphettünk. Hatalmas terem volt, a falak mentén méretes középkori bútorok voltak. A polcokon és az alacsonyabb fiókos szekrények tetején épületek makettjei álltak. A helyiség végében egy hatalmas íróasztal állt mögötte egy borzalmasan nagy irodai székkel. A látvány rám azonban már semmilyen hatással nem volt. Rengetegszer megjártam már ezt a helyet.

-         - Martin ügynök! – dördült a Főnök hangja, amint megfelelő távolságba értünk. Z (mert mindenki csak így ismerte a főnököt) az íróasztalra könyökölve várakozott ránk és arckifejezése alapján (szokás szerint) igencsak ingerült volt. – Az ég szerelmére miért nem képes maga válaszolni semmilyen hívásra! – üvöltött rám. – Két napja csörgettük magát, mire volt szíves és megtisztelt bennünket a jelenlétével!

-         - Bocs, Főnök. – sandítottam oldalra, de sajnos most épp jogosan volt rám dühös. Habár tehetek én róla, hogy nem bírom a kütyüit? Örülök, hogy fenn hagyhatom őket az emeleten, viszont onnan nem annyira hallatszik le, mint amennyire nem. -  Elismerem, jobban kellene figyelnem. De muszáj volt hajnalok hajnalán, a forróvonalon hívnia? – pillantottam rá, de ő csak az orrnyergét masszírozta.

-         - Martin, ha nem maga lenne az egyik legjobb ügynökünk már rég kipenderítettem volna innen a hanyag hozzáállása miatt. – morogta, de úgy tűnt lehűtötte az agyát, vagy legalábbis nem akarta tovább folytatni a lecseszést. – Mindegy, nem ezért hívtam ide magukat. A közös ügyükről kell beszélnünk. Drew ügynök már megkapta az aktákat és remélem már át is tanulmányozta őket.

-         - Igen, uram. – válaszolta a társam. – Azonban…

-         - Magának is azt javaslom, hogy a következő órákban alaposan olvassa át az ügyet, ugyanis a lehető legkorábban kell lezárniuk. – folytatta Z, figyelemre sem méltatva Drew hozzászólását.

-         - Már volt szerencsém belepillantani. – mordultam fel. – Habár fogalmam sincs, hogy ez az ügy miért került az ügynökségünkhöz, egy sorozatgyilkossal a rendőrség is el tud bánni. – jegyeztem meg karba tett kézzel.

-         - Ahha. Ezek szerint valóban csak belepillantott az ügybe. Jellemző. Akkor, ha már itt vagyunk, legyen szíves és olvassa át a három korábbi áldozat valamint az elmúlt két napban a további három áldozat halálának körülményeiről szóló leírást. – adta a kezembe a papírokat.

Átvettem és belenéztem. Hat áldozat, ráadásul az utolsó három az elmúlt két napban. Ez az ember valami nagyon nagyra készül. – gondoltam és a figyelmemet az aktára korlátoztam. Miközben olvastam a leírásokat az arcom legalább hatszor változtatott árnyalatot, természetesen egyre világosabbá és világosabbá, a szemem pedig addig kerekedett, mint egy pár hónapos kisbabáé. Miután végeztem a tanulmányozással, felnéztem a Főnökre. Láttam az arcán, hogy tudja, végre megértettem.

-         - Ez lehetetlen… - leheltem hitetlenül.