14.rész

Szijjasztok! Az elmúlt héten elég ihletdús időszakom volt, így íme itt van a következő rész. Sok hozzáfűznivalóm nincsen, csak jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^

Megremegett a kezem és elejtettem a dobozt. Teljesen elhűlve bámultam a földre hullott csomagot, amiből kiesett a párna és az azon lévő tárgy is. Egy pisztoly volt… De nem akármilyen, hanem egy szolgálati fegyver. Egy olyan stukker, amit évek óta nem láttam. Markolata fehér volt és egy hatalmas karcolás volt rajta, ami az idők során már eléggé bepiszkolódott, így jól látszódott. Még mindig remegve guggoltam le érte és a kezembe vettem. Már a súlyából éreztem, hogy meg van töltve, úgyhogy kiszedtem belőle a tárat. Három golyó hiányzott belőle. Lerogytam a földre. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy mit is tartok pontosan a kezemben, még a sorozatszámát sem kellett megnéznem. Hiszen ez az én fegyverem volt! Az a fegyver, amivel anno szembe szálltam a rám támadó sorozatgyilkossal. Ugyanott van a karcolás, ahol az enyémen volt, mikor leejtettem és egy szögesdróton akadt fenn (megjegyzem, fogalmam sincs hogyan), ugyanannyi töltény hiányzott belőle, amennyit aznap elsütöttem… pontosabban elsütöttünk, ugyanis ebből két golyót belőlem szedtek ki. Humen stukkerének tára kifogyott és akkor már saját fegyveremmel akart kinyírni, így hozzákerült… De akkor mégis hogy jutott vissza hozzám? Hét év elteltével, ráadásul épp akkor, amikor egy hozzá hasonló sorozatgyilkos kezdett el garázdálkodni. Ekkor felkaptam a fejemet. "Nem az lehetetlen… Ezt a lehetőséget már elvetettem, hisz nem létezik, hogy valaki egy ilyen robbanást túléljen. De akkor mégis, hogy került ide ez a stukker, hisz nála volt… Biztos, hisz Z konkrétan meg is említette, hogy amikor megpróbált elmenekülni, magával vitte…" Eszeveszetten kezdtem el kutakodni a széthullott csomag darabjai között. De végül (sajnálatos módon) sikerült olyat találnom, amit keresnem. Egy félbehajtott papírdarab volt, levélnek imponált és legbelül azt kívántam bárcsak ne az lenne, mert ha így van, akkor az, tuti nekem szól és tekintve, hogy egy pisztolyt kaptam "ajándékba", nem gondolnám, hogy kedves hangvételű. De sajnos az volt és valóban nem volt szülinapi üdvözlőkártya hangulata (megjegyzem a szülinapom még elég messze volt, így arra nagyon nem is számíthattam). Kézírással, borzalmasan ronda, ámde általam már eleget látott kézírással íródott, és nem volt a végén aláírás. Már nem mintha szükség lett volna rá, a szöveg magáért beszélt, még gondolkoznom sem kellett azon, hogy ki lehetett olyan nagylelkű, hogy csak úgy küld nekem egy stukkert, ami évekkel ezelőtt ráadásul a sajátom volt?

"Örülök, hogy újból együtt dolgozhatunk, Miss Martin, már alig várom a közös munkát. Habár meg kell, hogy jegyezzem igencsak meglepődtem, amikor tudomásomra jutott, hogy még életben van, úgyhogy gratulációm jeléül, úgy gondoltam visszaadom az általam eltulajdonított fegyverét. És tudja, örömmel tölt el, hogy életben találom, ugyanis még nem felejtettem el, a golyót, amit a combomba volt szíves ereszteni. Legyen nagyon óvatos, még sok dolgom van a találkozónkig, és igencsak zokon venném, ha idő előtt meg találna halni."

Ennyi volt az üzenet, amit kaptam. A szívem hevesen vert, nehezemre esett felfogni, ami a levélkében állt. Azonban össze kellett szednem magam és el kellett fogadnom, hogy, igen ez ő… még, ha nehéz és hihetetlen volt. És amikor ebbe belegondoltam és valamilyen szinten el is ültettem magamban a dolgot, borzongás futott végig a testemen. Jól ismertem ezt az érzést és az én munkám mellett szégyelltem is, igaz az elmúlt években nem sokszor éreztem. Most mégis azonnal felismertem. Féltem… és volt is mitől.

Eltartott egy jó darabig, mire összekaptam magam és csak áldani tudom az eget érte, hogy közben Scott olyan jól szórakozott odafenn, hogy nem jött le és nem vette észre a szerencsétlenkedésemet. Összeszedegettem a széthullott doboz darabjait és felvittem a szobámba. "Erről szólnom kell Z-nek!" villant be a gondolat az agyamba. Fogtam egy táskát és beleraktam a levelet és a stukkert is, majd lóhalálában rohantam le a lépcsőn.

-         Scott, elmentem! - kiabáltam fel az öcsémnek, majd kisiettem és rázártam az ajtót.

A táskát a vállamra véve megpróbáltam minél nyugodtabban lépkedni az utcán, hogy ne keltsek feltűnést ám mikor felértem a tetőre már nem zavartak a dolgok. Végigszaladtam a megfelelő útvonalon és mire a bejárathoz értem, már elég szaporán szedtem a levegőt. A zsebembe nyúltam és előhúztam a belépőkártyámat (amire külön figyeltem, hogy ne hagyjam otthon, a reggeli eseményeket tekintve) és már mentem is felfelé.

*Jess*

Nyugisan foglalkoztam a kitűzött feladataimmal, nem is kellett mással foglalkoznom. Egyszerű napunk volt, csak egy-két ügynök tűnt fel, mindenki más el volt foglalva valamivel. Szerencsére az egyéb forgalom sem volt nagy… Legalábbis eddig, ugyanis épp mikor erre gondoltam rontott be valaki az előtérbe, mire felkaptam a fejem.

- Na, ennyit a nyugis napról-sóhajtottam fel, amikor megláttam Reneet, amint épp felém közeledik. Nem számítottam semmi jóra, de túl rosszra sem, mert mikor itthon van legalább hetente egyszer csap egy kis balhét, de általában csak a Főnökkel. (megjegyzem nem egyszer tettem neki szóvá, hogy úgy gondolom kicsit öreg hozzá a pasas, de nem hallgatott rám, csak leszólt, hogy egyáltalán nem erről van szó).

- Mondd, hogy Z benn van! - kiáltott nekem, mikor odaért, én pedig ránéztem (mert közben visszatértem a munkához)… Akkor pedig olyat láttam, aminek már idejét sem tudom mikor láthattam utoljára és meg kell, hogy mondjam nem örültem neki. Szemeiben félelem és düh csillogott, egyszerre…

Amikor Ren hozzánk került 20 voltam és csodáltam a bátorságát, hogy alig 17-18 évesen már ügynöknek áll. És persze ez meg is látszott rajta, minden érzelgősség nélkül végezte a munkáját, és nem félt szinte semmitől, sorra oldotta meg az ügyeket és még nagyon jó fej is tudott lenni, ha épp nem a munkáról volt szó, mert akkor teljesen elkomorodott. Egyetlen egy konkrét alkalomra emlékszem, amikor a mostanihoz hasonló tekintetet láttam nála. Méghozzá az első ügyénél, amin Z-vel dolgoztak… Rossz érzések törtek rám.

- Válaszolj már, Jess! Mondd, hogy még bent van Z! - csapott az asztalra, szinte már kétségbeesetten.

- Mi történ, Ren? - kérdeztem tőle némileg aggodalmaskodva.

- Az most nem számít, csak mondd meg, hogy itt van-e! - nézett rám komolyan, mire válaszként bólintottam, ő pedig elsietett. Nagyon, nagyon rossz előérzetem volt…

*Renee*

"Jess túl régóta ismer engem, azért aggodalmaskodott, mert látta, hogy zavar valami."villant be a fejembe a gondolat, miközben a Főnök irodája felé tartottam. Jess azon kevesek közé tartozott, akik már akkor is az ügynökség tagjai voltak, amikor ide kerültem, mikor még a Nagyfőnök osztotta itt az eszet, aki időközben beállt maffiatagnak. Azokból az időkből már nagyon kevesek maradtak meg, sok ügynök halt meg, volt, akit elküldtek, de olyan is előfordult, aki maga hagyta itt az ügynökséget. Ráadásul anno Jess volt az, akivel majdnem mindent megbeszélhettem, így végül is nem olyan nagy csoda, hogy észrevette a felkavartságomat, én mégse örültem neki.

Kiszálltam a liftből és lendületes léptekkel indultam el az iroda felé, egyenesen be. Még egy pillantásra sem méltattam az engem épp megállítani próbáló csinos kis titkárnőt (szegényke új lány volt, így nem tudta, hogy ilyenkor nem lehet megállítani). Egyenesen berontottam az irodába és az asztalhoz léptem.

- Martin… - sóhajtott fel a Főnök és rám emelte fásult tekintetét. Na, igen, újonc titkárnőcskéjével ellentétben ő már elég jól ismert engem, sőt az egész ügynökségben ő ismer legjobban és legrégebb óta. - Nem gondolja, hogy korai már kedden felhasználnia a heti hisztériáját. - dörzsölte az orrnyergét unottan.

- Ez most nem a "heti hisztim" vagy, hogy hívod. - húztam fel az orromat és ő is, mivel zokon vette, hogy letegeztem (Megjegyzem, mielőtt Főnök lett belőle tegeződtünk, így nem tudom, mi baj van azzal, ha néha elszólom magam és ez elég sokszor elő szokott fordulni, ha ideges vagyok. Különben sem olyan sokkal idősebb nálam.). Kikérem magamnak! Igaz, hogy hetente egyszer szokásom rátörni a Főnökre, de azt általában a hülyeségei miatt teszem, mint például a hajnali ébresztések, de ez korántsem ez a kategória. - Ez most teljesen más ügy! - mondtam némileg kikelve magamból, és elkezdtem kotorászni a táskámban, hogy elővegyem a korábban beledobált küldemény darabjait. Végül sikerült előkotornom őket és letettem a stukkert az asztalra. - Tudod-e mi ez? - néztem rá halál komolyan, mire összeráncolta a szemöldökét.

- Martin, nekem erre nincs időm! - Ökölbe szorult a kezem, nem hittem el, hogy nem veszi észre.

- Nem érdekel, csak nézd már meg mi ez!

- Ez egy pisztoly. - közölte hűvösen, de látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, habár megszokhatta volna már, hogy én nem vagyok olyan alázatos vele szemben, mint a többi ügynök, túl sok minden történt…

- Igen… De milyen pisztoly? Ez egy szolgálati fegyver!

- Szolgálati fegyver és akkor mi van? Martin, kezd nagyon elegem lenni belőled. Rakatra van ilyen az ügynökségnél, nem tudom, mit kell egy ilyenért ekkora felhajtást csapni! - komorult el véglegesen és már kezdett eléggé feszülni nála a cérna.

- Nézd már meg jobban! Nézd meg a sorozatszámát, üsd be a gépedbe! Nem hiszem el, hogy nem ismered fel, hiszen… hiszen te adtad nekem! - kiabáltam már teljesen magamon kívül és magamban hálát adtam az égnek, amiért az iroda hangszigetelt, mert különben jöhettek volna már a nehézfiúk és rakhattak volna ki a viselkedésem miatt. Tekintetemet a főnököm arcára vezettem és láttam, hogy végre kezd leesni neki a tantusz.

- Hogy került ez hozzád? - kérdezte, s hangja fagyos volt, mint egy januári éjszaka.

- Na, végre, hogy eljutott az agyadig. - csaptam a homlokomra, majd egy nagy levegőt vettem és átadtam neki a levelet is. - Egy csomagot kaptam ma délután, ami ezt a stukkert és ezt a levelet tartalmazta. Most már biztos, hogy Ő az. - magyaráztam immár nyugodt hangon, ő pedig elkezdte olvasni az irományt és úgy tűnt végre érti, hogy miért is voltam így kiakadva.

- Drew ügynök tud már ezekről a fejleményekről? - kérdezte és visszaadta nekem mind a kettő tárgyat, én pedig eltettem azokat.

- Nem. - válaszoltam. - Idejöttem először, mert úgy gondoltam neked kell tudnod róla elsőként, hisz anno te láttad, hogy magával viszi. Ennek már elég bizonyítéknak kell lennie, ahhoz, hogy kimondhassuk, hogy él. – néztem rá, némileg ijedten.

- Hát… a körülményeket tekintve elég közvetett. Fogalmam sincs, hogy tudta volna magánál tartani a börtönben, hacsak nem volt külső segítsége. Még mindig nem mondhatjuk ki biztosan, hogy életben van, de sajnos igen nagy a valószínűségbe, főleg, ha figyelembe vesszük a levelet és a kézírást. Jobb, ha óvatos leszel és felkészülsz magára Humenre. – nézett rám komolyan. – Egyre fontosabb, hogy minél előbb meg legyen oldva az az ügy, azt az embert mindenképp be kell zárni… örökre. – bólintottam.

- Egyetértek… és most megyek és beavatom Drew-t. – közöltem, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé.

- Renee! – szólt utánam, mire elkerekedett a szemem, évek óta nem hívott így.  – Ne aggódj, ezúttal minden rendben lesz. – nézett rám megnyugtatóan, de én nem reagáltam semmit, csak simán kisétáltam az irodából…