11.rész

Szijasztok! Evvel a résszel, amennyire csak lehet siettem, de a balszerencse rám tört, úgyhogy csak most tudtam hozni. A hossza éppen csak megüti a szokásost, úgyhogy ezért elnézéseteket kérem, remélem a tartalma és a következőnek a tartalma ezt ellensúlyozni fogja. Remélem elnyeri a tetszéseteket.^^ Komiban várom a véleményeteket.

Felriadtam. Zilálva ültem fel az ágyban, de a hirtelen mozdulattól visszazuhantam a párnára. Körbepillantottam. Ugyanabban a komor szobában feküdtem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy legutóbb felébredtem, de az ablakon kitekintve ismét csak az éjszaka sötétje fogadott. Azonban nem erre figyeltem, csak bambultam abba az irányba. A szívem ezerrel vert, nehezen szedtem a levegőt. Még mindig az álmom hatása alatt álltam.

- Csak egy rémálom… - hitegettem magamat. Ekkor valaki megérintette a kezem. Oda fordítottam a fejem és Alexet pillantottam meg. Aggódva nézett rám. Ismét csak elfordítottam a fejem. Nem volt kedvem beszélni.

- Ren, mi történt? - kérdezte lágy hangon a társam.

- Rémálmom volt... - suttogtam, annak ellenére, hogy nem is akartam válaszolni. Tekintetem a messzeségbe révedt. - nem... ez nem álom volt... ezek emlékek... voltak

- Ez lehetetlen... - leheltem hitetlenül és elkerekedett szemekkel bámultam a Főnökre. Látszott rajta, hogy tudja, hogy mit gondolok. Drew azonban vele ellentétben teljesen tanácstalan volt, habár ez mindig vidám és játékos arcán nem látszott, de szeméből ki lehetett olvasni.

- Én úgy tudtam, hogy halott... – néztem továbbra is elkerekedett szemekkel a felettesemre.

- Mindannyian úgy tudtuk, és amíg ezt meg nem cáfoló bizonyítékra nem lelünk ez így is marad. – válaszolt semmitmondóan.

- Ez nem elég bizonyíték? - fakadtam ki és lecsaptam az aktát az asztalra. A Főnök megrázta a fejét és a szívem mélyén én is tudtam, hogy igaza van. Lesütöttem a szemem, a kezeim megremegtek. Jól ismertem ezt az érzést, évekkel ezelőtt volt szerencsém jó párszor átélni és egyáltalán nem vágytam arra, hogy a történelem megismételje önmagát.

- De miért… Miért én… - Drewra sandítottam, majd némileg kelletlenül, de kijavítottam magam. - Mi kaptuk ezt az ügyet?

- Mert maguk az egyetlenek, akik szabadok. - tárta szét a karjait az asztal mögött trónoló pasas, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb válasza. Összeráncoltam a szemöldökömet. A Főnököt ezek a dolgok nem szokták érdekelni. Csak az ügyek sikerére hajaz, ha kell, egy másik ügyet is megszakít egy nagyobb miatt és mindig a legmegfelelőbb ügynököket küldi. Akkor is így volt. A pillantásomra karba tette a kezét, tekintete egy árnyalattal sötétebb lett. - Emellett, korábban magáé volt az ügy. - Éreztem magamon Drew tekintetét. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Kellett nekem kérdezősködnöm. - Magánál jobban senki nem ismerheti a részleteket és Őt.

- De... - próbáltam akadékoskodni, de leintett.

- Örülök ennek a borzasztóan tartalmas csevejnek, azonban emlékeztetném önöket, hogy a gyilkosunk az elmúlt két héten hat embert ölt meg és még tizenegyre vár hasonló sors, ha nem akadályozzák meg. - sokatmondóan pillantott rám. Bólintottam.

Utáltam a helyzetet, pontosan olyan volt, mint akkor… de akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám. Most már el tudtam képzelni. Viszont az óta sokkal tapasztaltabb is lettem. Nem hiheti az, hogy ismét beleesem ugyanabba a csapdába. Nem fogom hagyni, hogy megint elkövesse azt, amit évekkel ezelőtt. Nem fogom engedni neki, hogy annyi embert megöljön!

Felvettem az aktát az asztalról és a táskámba rejtettem, majd sarkon fordultam és hanyagul intettem feljebbvalómnak.

- Viszlát, Főnök. – morogtam a felettsemnek, de az eszem már rég nem ott járt.

Lendületes léptekkel vonultam végig a folyosón és szálltam be a liftbe. Meg sem vártam, míg Drew utolér. Karba tett kézzel várakoztam, mire a számomra megfelelő szintre értem. Szinte kiviharzottam a felvonóból, majd szó nélkül elhaladtam Jess pultja előtt, mire a szőkeség is értetlenül bámult rám. Kisiettem az épületből és a sikátorokon keresztül elrohantam. Csak mentem és mentem, oda sem figyelve a környezetemre, de nem is érdekelt mi van körülöttem. A történtek után időre volt szükségem. Egy szűk, eldugott utcába vezetett az utam, amit mindkét oldalról magas épületek szegélyeztek, egyikük ráadásul egy nem túl nagynevű étterem épülete volt. Felmásztam a tűzlétrán, egyenest a tetőre, ahol a tulajdonosnak nem épp gondozott tetőkertjei voltak. Lekuporodtam az egyik kert tövébe és lehunytam a szemeimet. Amikor nem voltam épp topon szellemileg, mindig idejöttem gondolkozni, mert innen rá lehetett látni az egész városra és ez megnyugtatólag hatott rám. Most igencsak nagy szükségem volt erre. Csendesen ücsörögtem és elméláztam. Sajnos erre csak nagyon rövid ideig volt lehetőségem, ugyanis hamarosan léptek zajára lettem figyelmes. Felpattant a szemhéjam és lassan, minden hirtelen mozdulat nélkül belenyúltam a táskámba és megmarkoltam a pisztolyomat. Nem vagyok egy nagy fegyvermániás, sőt nem szeretem használni a stukkeremet, de mostanában olyan paranoiássá válni, ráadásul ez az ügy rátett még egy lapáttal. Halkan vettem a levegőt, miközben ráhangolódtam a közeledő léptek hangjára. Az illető nem gondoskodott a halkságról, sőt jövetelének zaja bezengte a környéket. A fém létra, amin korábban én is felmásztam (megjegyzem: százszor halkabban, ugyanis az étkezde tulajdonosa nemigen szíveli a tetőén garázdálkodókat) csengett-bongott felsiető használója miatt, majd egyszer csak elhalkult. A léptek immáron a betonozott tető felületén, tőlem pár méternyi távolságra koppantak és egyre csak közeledtek. Zihálást hallottam, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy az ide (vagy itt épp csak átmenetileg el-) siető illető már jó ideje rohanhatott. Léptei lassultak, kifújta magát. Nem akartam még leleplezni a búvóhelyemet, habár az illető már igen közel volt, vélhető volt, hogy észrevesz és ezt nem akartam. Eleresztettem a pisztolyom markolatát, majd leguggolva elindultam (véleményem szerint) az ellenkező irányba, mint, amerről az emberke közeledett. Egy betondobozszerű képződmény mögött megálltam és körbepillantottam. A férfi (mert ekkorra már kiderült, hogy az) épp velem szemben állt. A hirtelen meglepetéstől (és tegyük hozzá ijedtemben) még fel sem mértem az alakot, csak a táskám felé kaptam és kirántottam a fegyveremet

(ami természetesen szöges ellentétben állt az elveimmel, miszerint bárki is az ellenfelünk ne mutassuk ki a félelmünket és ne pánikoljunk… totális ellentmondás)

- Imádom, hogy… bármikor, amikor így össze… összefutunk, mindig fegyvert szegezel rám. - vigyorodott el, még mindig sűrűn szedve a levegőt az eddigi léptek tulajdonosa. A hangját meghallva kihagyott egyet a szívem, de utána mérhetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Eltettem a fegyveremet, majd összeráncolt szemöldökkel belebokszoltam a vállába.

- Azért, te hülye mert folyamatosan rám hozod a frászt. – morogtam, majd karba tett kézzel elfordultam tőle. – Amúgy meg mit keresel itt? – vontam fel a fél szemöldökömet. – Ide még a tulaj sem jár fel, mint láthatod, csak én.

- Követtelek… téged. – válaszolt még mindig zihálva. – Hát mit ne mondjak… nehéz volt beérni téged miután úgy elviharzottál. Miről kéne tudnom?

- Nem kell tudnod semmiről. – motyogtam magam elé és hátat fordítottam a hapsinak.

- Szerintem viszont igen. Ahogy elnéztem köze volt az ügyhöz, ami, mivel társak vagyunk közös, tehát érintett vagyok benne én is. – kötötte az ebet a karóhoz. volt ráció abban, amit mondott, de akkor is… Túl büszke voltam, ahhoz, hogy elmondjam. Ökölbe szorítottam a kezeimet. – Ki az a titokzatos Ő? – kérdezett rá kerek perec. -  A titokzatos Ő, akiről mindenki úgy tudja, hogy meghalt? – felsóhajtottam. Be kellett látnom, hogy a büszkeségemen eső csorba ide vagy oda, muszáj lesz beavatnom őt abba az ügybe, végül is kulcsfontosságú a jelenlegi feladatunkhoz.

- Mióta vagy a tagja az ügynökségünknek? – kérdeztem halkan, és továbbra sem néztem rá.

- Négy éve. – válaszolt. – De nem értem mi köze…

- És előtte nem foglalkoztál hasonló dolgokkal, mint itt, ugye? – folytattam.

- Nem, de…

- Látszik… - motyogtam magam elé, de a hangszínemben nem volt semmi szemrehányó, hanem inkább némi megkönnyebbülés. Végre felé fordultam és tekintetemet egyenesen az övébe fúrtam. – Ugyanis a történelem épp megismételni készül önmagát…