Bezár a bazár!

Drága Olvasóim!

Nagyon sokat agyaltam a elmúlt napokban , hogy végül is mi legyen ennek a blognak a sorsa. Immáron fél éve szünetel maga a történet és semmit nem haladtam azóta előre vele, semmilyen tekintetben. Ezáltal úgy döntöttem, hogy véglegesen bezárom a blogot ebben a formájában. A jövőben egyszer, amikor lesz időm, kapacitásom és ihletem mindenképpen szeretném újraírni az egészet, mert nagyon hozzánőtt a szívemhez, de az nem tudom mikor fog bekövetkezni.Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondjam és restellem, hogy ott hagyom abba, ahol. Egyszer majd, ha meglesz az új változata szeretnék újból egy blogot indítani neki, azonban az egyelőre kétséges, hogy mikor fog megtörténni vagy, hogy egyáltalán meg fog-e történni.

Köszönöm, hogy eddig olvastátok az irományomat és remélem, ha egyszer be lesz fejezve legalább ennyien kíváncsiak lesztek rá.

Most pedig búcsúzom...legalábbis ezzel a bloggal.

by: Kathy F.

SZÜNET! ~Sorry

Szijjasztok!

Hát sajnálom, hogy most egy ilyen bejegyzéssel kell érkeznem, de szünetet kell tartanom. Eddig sem volt tűrhető (legalábbis véleményem szerint) ez az állapot, hogy ilyen ritkán jelentkezek új részekkel, de most a nyaram ennek tetejébe nagyon zsúfoltra sikeredett.  Fogalmam sincs mikor sikerül időt szánnom a következő rész megírására, ráadásul mostanában az ihlet is messze elkerül.
Szóval, nagyon sajnálom, de határozatlan ideig SZÜNETEL a blog. Bezárni semmiképp nem szeretném, amíg be nincs fejezve, nem hagyom félbe a történetet. De remélem meg tudtok érteni és nem haragszotok annyira, vagy nem pártoltok el (mondjuk azt meg én tudnám megérteni).

16.rész

Szijjasztok! Mit is mondhatnék? Nincs arra szó, mennyire sajnálom ezt a két hónapos késést. Sajnos semmi ihletem nem volt, emellett még a suli is ment, így nem igazán tudtam jelentkezni. Ihletem most sem igazán van és ez sajnálatoson módon ezen a részen is meglátszik, mégsem tudtam már tovább elviselni, hogy nincsen fenn új epizód. Szeretnék jó szórakozást kívánni, hát nem tudom mennyire lesz az. Komiban várok minden hideg-meleg véleményt.

Már harmadik napja a gyilkosságok helyszíneit jártuk Drewval, azonban nem lettünk sokkal okosabbak. Csak olyat sikerült kiderítenünk, amit eddig is tudtunk se többet, se kevesebbet. Minden lakásban ott volt az áldozat vérével felírt szám a helyiség falán, ahol megölték. Mindegyik áldozat 4 golyót kapott, még mindig ott volt a nyoma a matracokon. Minden más nyom teljes mértékben el volt takarítva, ahogy évekkel ezelőtt is. Nagyszerű munkát végzett a pasas, mint mindig és ez borzasztóan dühített. Arra vártam, hogy végre elkövessen egy hibát és elkaphassam, mielőtt még több embert megölne. De sajnos erre nem sok esélyem volt és ezt be is kellett látnom. Nem volt időm várakozni, mert ahogy forgott az órának a mutatója egyre közelebb és közelebb kerültünk a következő gyilkossághoz. Sietni kellett, nem totojázhattam, itt volt a cselekvés ideje. Csak azt nem tudtam mit tegyek…

Akárhányszor átböngésztem az aktákat, akárhányszor végigkutattuk a lakásokat nem bukkantunk semmiféle újdonságra. Semmit nem hagyott maga után, még az áldozatokat is máshogyan válogatta meg, mint annak idején. Anno az utolsókat mind a születésnapjukon ölte meg, de erre nem alapozhattunk, hisz egyikük sem ezen a napon halt meg. Nem voltak ismerősök, elszórtan helyezkedtek el a város körül, még csak ugyanolyan helyekre sem…

Megtorpantam és felcsillant a szemem. Hogy lehetek ennyire idióta?! Összeráncoltam a szemöldökömet. Drew is megállt mellettem és felém fordult. Mindeddig az utakat róttuk tanácstalanul.

-         - Mi történt, Ren? – kérdezte érdeklődő hangsúllyal a hangjában.

-         - El sem hiszem, hogy nem néztem utána. – motyogtam magamban. – Pedig ott volt az orrom előtt. Emellett alaptényező, hogy a sorozatgyilkosságoknál ellenőrizzük az áldozatok közötti kapcsolatokat

-         - Nem értem mit akarsz, bökd már ki, hogy mi a probléma! – emelte fel a hangját Drew is egy parányit, de érthető volt. Az elmúlt napok tanácstalansága és sikertelensége az ő hangulatára is rányomta a bélyeget. Ugyan mások előtt nem igazán mutatta ki, meg nem is vették észre azt a halvány ingerültséget, ami egy ideje tapintható volt nála, de mivel én nap mint nap vele dolgoztam (ráadásul hajnaltól késő éjszakába nyúlóan) könnyen megpillanthattam a változást.

-          -A szórakozóhelyek! – pillantottam a társamra. – Korábban is az volt a kapocs!

-         - De Ren a szórakozóhelyeket már ellenőriztük. Amikor összevetettük a régi aktát a mostanival. – emlékeztetett. – Már akkor megjegyeztük, hogy nem egy helyre jártak.

-         - Ez igaz, viszont nem találod furcsának, hogy az összes szórakozóhely nevében megtalálható a „Black Jack” szókapcsolat? – vontam fel a szemöldökömet. Úgy tűnt lassan kezd leesni neki a húsz fillér. – Ugyan nem ugyanaz a szórakozóhely, de az üzemeltetőjük valószínűleg egyazon személy és cég.

-         - Van benne valami. – gondolkozott el Drew. – De nem gondolhatod, hogy Ő lenne a vezető. Azzal nagyon egyszerűen leleplezné magát. Az nem vallana rá.

-         - Igen, azonban ezeknek a cégeknek szokott lenni egy központi szórakozóhelyük is, ami természetesen sokkal nagyobb, elegánsabb és felkapottabb a többinél. Egyik áldozat sem volt földönfutó, sőt az utolsó kettőnek volt lehetősége szórni a pénzt. Ugye te sem gondolod, hogy ha már van ilyen lehetőségük, akkor azt kihagyják. – Drew felsóhajtott.

-         - Rendben. Akkor mégis mit akarsz tenni.

-         - Utánanézek a cégnek. – vontam meg a vállam és dinamikus léptekkel elindultam előre.

Utam visszavezetett a főhadiszállásra. Teljesen felbuzdultam a hirtelen feltörekvő ötleten és amilyen gyorsan csak tudtam utána akartam nézni mindennek. Drew, ahogy elnéztem nehezen tartotta a tempómat, de ő valahogy sokszor totálisan le volt maradva (holott máskor pedig százszor többet és korábban tudott valamiről, mint én, kész rejtély volt számomra ez a pasas). Mégis a sietség ellenére beletelt egy jó félórába, mire odaértünk az ügynökséghez. A belépőkártyámat szokásomhoz híven természetesen otthon hagytam, de miért is volt velem egyetlen társam, ha nem azért, hogy kisegítsen eme szorult helyzetemből.

Késő délután volt, 5 óra körül járt a kismutató, így még igen nagy volt a nyüzsgés a helyen. Jess is jelen volt még, de sajnos nem tudtam cseverészni vele, pedig két nappal ezelőtt, amikor utoljára itt jártam megígértem neki, hogy beavatom pár dologba, szegénykének az idei ugyanis kezdik egyre kevésbé bírni a gyűrődést. Nah igen. Jess volt az, akit talán a barátomnak nevezhettem. Nem volt senki ismerősöm, csak az ügynökségnél dolgozók, ő mégis próbált barátilag közeledni felém. Sosem tudtam miért. Talán mert ő is nagyjából az én korosztályomba tartozott. Vagy, mert anno, amikor az ügynökséghez kerülte, megsajnált és kapcsolatot akart kiépíteni velem, hogy könnyebb legyen a számomra. Nem tudom. Csak azt, hogy az után is próbálkozott, hogy megfogadtam, hogy elvágok minden köteléket, ami a családomhoz, barátaimhoz fűz és ő volt az, aki megpróbált átsegíteni a nehézségeken, amikor Humen majdnem megölt. Én ugyan próbáltam őt is távol tartani magamtól, de ő mindenképp a szárnyai alá akart venni és minden ellenkezésem ellenére valamikor kialakult közöttünk ez a baráti jellegű kapcsolat. Ezáltal annyival mindenképpen tartozom neki, hogy valamilyen szinten beavatom őt az engem ért dolgokba. Erre akkor mégsem volt lehetőségem.

Utunkat sietős léptekkel folytattuk az egyik ezt a célt szolgáló információs irodába és utánanéztünk a szórakozóhelyeknek. Igazam volt. Mindet egy cég üzemeltette, vezetőjük egy bizonyos Carl O’Hanson volt és valóban volt egy nem is akármilyen „fő klub” is a tulajdonában, ami messze földön híres volt. Ráadásul, természetesen az is itt volt Londonban. A GRAND BLACK JACK KLUB és CASINO. És igen valójában is úgy nézett ki, mint egy las vegasi casino. Arról sajnos nem volt adatunk, hogy az áldozatok közül mindegyik vagy akármelyik is járt-e ott, de nem adhattam fel. Mégis úgy tűnt zátonyra futott az ötlet. 

-         - Tudom, mit kell tennünk. – szólalt meg ekkor hirtelen Drew, mire ránéztem. Arcán elhatározottság és elégedett vigyor ült.

-         - És mégis mire jöttél rá? – vontam fel a szemöldökömet. – Mit kell tennünk?

-         - Csak azt, amit egy rendes titkos ügynök. – tárta szét a karjait, mintha ez az egész teljesen evidens lenne.

-         - És? – tártam szét én is a karjaimat és kezdtem kijönni a sodromból.

-         - Ne mondd már, hogy nem tudod a választ, hisz te régebb óta vagy ügynök, mint én. – csóválta a fejét hitetlenül. – Be fogunk olvadni a tömegbe.

-         - Zseniális ötlet… - sóhajtottam. – Szóval be akarsz állítani az előkelőségek közé és eljátszani, hogy te is az vagy? Seperc alatt lebuksz. – Drew megrázta a fejét és a képernyőre mutatott. Ekkor a szemem sarkából észrevettem, hogy pontosan mire is célzott az én legkedvencebb társam. Egy hirdetés volt látható a szórakozóhely hivatalos honlapjának a falán. Méghozzá nem is akármilyen, hanem egy álláshirdetés. Pincérnőt keresnek. – Szóval ez a nagy terved? – pillantottam ismét Drewra, aki ugyanúgy vigyorgott, mint korábban.

-         - Habár részben igazad volt, mert én vendégként fogok beépülni. – sandított a plafonra és összefont karokkal bólogatott. – Elég furcsán festenék pincérnőként. – ezt nekem is be kellett látnom. Felsóhajtottam.

-         - Rendben. – egyeztem bele. Végül is valóban erre volt jó egy titkos ügynök, nagyszerűen be kellett, hogy tudjon épülni különböző környezetekbe. Akkor hát miért nem pont ezt használnánk ki? – De remélem nem fogsz leleplezni bennünket…

15.rész

Halihóó!
Nah... így, jó pár héttel később meg is érkeztem a folytatással. Nem is fűznék hozzá semmit, csak, hogy remélem elnyeri majd a tetszéseteket! Jó szórakozást!^^ Komiban várom a véleményeteket!

Még hogy nem lesz semmi gond… villant át az agyamon a gondolat, miközben az ablakon bámultam ki. Már megint sötét volt és még mindig ugyanott feküdtem. Azon a kórházi ágyon. Nem tudtam, hogy felébredéseim közt mennyi idő telhetett el, de sokkal szívesebben lettem volna eszméletemnél, mint újraélni ezeket az eseményeket álmomban. Hisz már úgyis tudtam az eredményét, még akkor is, ha itt-ott sötét foltok tarkították a emlékezetemet. Konkrétan nem tudtam, hogy mi történt ezek után, de féltem megtudni. Küzdöttem az ébren maradásért, szemhéjam mégis hamarosan ismét ólomsúlyúvá vált. Elhúztam a tekintetemet az ablakról, s lassan körbefuttattam a szobában. A szoba egyik sarkában egy ülőalkalmatosságon (nem tudtam teljesen kivenni, hogy most az egy fotel vagy csak egy sima szék) egy sötét alak ült. Pontosabban aludt. Felnyomtam magam az ágyban, ameddig csak az erőm engedte, hogy jobban megnézhessem, ki lehet az. Egy kis fény szűrődött be az ablakon, a lemenő Hold fénye. Hunyorognom kellett egy kicsit, mire valóban felismertem az illetőt. Drew volt az. Fejét a falnak támasztva, jobb karját az ölébe hullatva, balja még mindig fel volt kötve. Édesdeden aludt. Valamilyen szinten jól esett a gondoskodása, hisz rajta kívül senki nem volt, aki nála közelebb állt hozzám. Igaz legbelül tudtam, hogy így nem halad előre az ügyünk, úgyhogy bosszankodtam is emiatt. Fel akartam kelni és minden áron le akartam zárni ezt az ügyet, már azóta, hogy megkaptam. Fogalmam sem volt, hogy órák, avagy napok teltek el azóta, hogy bekerültem a kórházba. Visszadőltem az ágyba és a plafont kezdtem el bámulni. "Vajon mit kellene tennem?" Kérdeztem magamtól, miközben újból éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam az álmosság. Még küzdöttem vele egy kicsit, de aztán megadtam magamat a baljós emlékképeknek...

Zsebre tett kézzel lépkedtem az utcán, a vállamon a táskámmal, amelyben ott nehézkedett a számomra súlyának többszörösével bíró fegyver. Negyed órával korábban még Drewval folytattam beszélgetést a történtekről és valahogy nem tűnt túl feldobottnak.  Nem volt kedve viccelődni, mint általában és ezt azok után, hogy említése alapján alaposan áttanulmányozta az évekkel ezelőtti ügy aktájának az archívumban tárolt változatát, ezt meg is tudtam érteni. Gyorsan kellett kitalálnunk valamit, hisz az események rohamosan gyorsultak. Drew közölte, hogy az első tetthelyre fog menni, én pedig úgy döntöttem, hogy átöltözöm, és munkára készre, összeszedem magam. Szinte elbambulva léptem be az utcába, hisz az agyam folyamatosan az ügyön járt, azon, hogy hogyan lehetne megoldani, főleg azok után, hogy egyszer már beletört a bicskám. Ennek az elbambulásnak hála messze elmentem a ház előtt, úgyhogy fordulhattam vissza. Miközben a kulcsomat kotortam elő és azon mérgelődtem magamban, hogy totál feleslegesen tettem meg egy baromi hosszú távot hirtelen bevillant, hogy az aktákat szinte szétszórva hagytam ott az asztalon, mikor eljöttem. A kulcsaim, mintha mágnesek vonzották volna s valahogy semmi perc alatt meglettek, s én szinte berontottam a házba. A táskámat ledobtam a bejárati ajtó melletti cipőtároló szekrény tetejére - ami nem mellesleg viszonylag nagyot koppant, ugyanis egy amúgy nem túl vastag anyagú táskáról volt szó -. Még a cipőimet sem rúgtam le, úgy siettem be a konyhába. Az akták úgy voltak ott az asztalon, ahogy otthagytam őket, ez első pillanatban megnyugtatott. Ha csak ebből indultam ki, akkor Scott mindaddig, amíg házon kívül voltam ő a szobájában kuksolt. Ebből a szemszögből nézve megnyugtatott. Viszont újabb aggodalomra adott okot, hogy mégis mit csinálhat ennyi ideig abba a szobában. Odaléptem az asztalhoz és összeszedtem a papírokat. Már épp a dossziékba tettem azokat bele, amikor észrevettem egy aprócska kávéfoltot az asztallapon. Összeráncoltam a szemöldökömet, nem emlékeztem rá, hogy én csepegtettem volna ki. Megérintettem, még túlságosan frissnek tűnt, ragadt. Ezek szerint Scott mégis járt volna itt. Ökölbe szorítottam a kezem. Mióta az öcsém itt van, egyre csak halmozom a nagyobb és nagyobb baklövéseket. A mosogatóhoz léptem, hogy egy szivaccsal letörölhessen az égető bizonyítékot, melyet képtelen voltam elviselni, és megpillantottam a használt kávéscsészét. Ezek szerint valóban nem én csöpögtettem oda. Fogtam a két mappát és felsiettem az emeletre, egyenesen a szobámba. Az aktákat bezártam a megfelelő fiókba , a kulcsot pedig biztos helyre tettem. Ezek után fogtam magam és elindultam az átellenben lévő helyiségbe. Hangosan kopogtam, majd beléptem. Karba tett kézzel álltam meg az ajtóban.

- Szia, Ren! - köszönt az öcsém egyhangúan, fel sem nézve a számítógépéből, amelyen éppen pötyögött valamit, de nem sokkal az után, hogy beléptem be is zárta az ablakot és a Facebookot nyitotta meg. - Mizujs? - fordult pár pillanattal később és szemei elkerekedtek az általam nyújtott látványtól. (legalábbis én így értelmeztem) - Valami gond van? - megráztam a fejem.

- Csak beszélni szeretnék veled. - mondtam komolyan és mereven bámultam az öcsémet.

- Mondd. - mosolyodott el és felállt, majd prezentálta számomra azt a beállást, amiben ő is láthatott engem. Most valamiért ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra, de nem is akartam. Scott odalépett hozzám és átkarolta a vállam.

- Na, nővérkém, nem áll jól neked ez a savanyú ábrázat. - mosolygott továbbra is.

- Scott, én komolyan szeretnék beszélni veled. - közöltem.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá-sóhajtott fel.

- Kezdjük az elején. Elmondtam neked dolgokat a munkámról, igaz? Örülnék, ha annál jobban nem is ártanád bele magadat. Én veszélyes életet élek, ezért is jöttem el otthonról, ezt meg kell értened. Nem szeretnélek bajba kerülni, ezért arra kérlek... Sőt. Inkább rangidősként utasítalak, hogy tartsd távol magad ezektől. Láthattad pár nappal ezelőtt, hogy miről is szól ez a fajta élet. Nem szeretném, ha részed lenne ebben. - néztem egyenesen a szemébe. Immáron az ő arca is teljesen megkomolyodott, lefagyott ajkairól a mosoly. Tekintete hitetlen és hideg volt, számomra teljesen ismeretlen hidegség áradt a szemeiből, mintha nem is ugyanaz a srác lenne, akit az öcsémnek tudhatok. Pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd elfordította a fejét, s kezeit zsebre téve lassan teljesen hátat fordított nekem. Fejét lehajtotta, kezdett úrrá lenni rajtam az a borzasztó érzés, hogy szörnyen megbántottam. Fájt, szívfacsaró érzés volt, de muszáj volt megtennem, mindenképpen távol kellett, hogy tartsam őt az ügytől, hisz örülök, ha én megúszom élve. Legszívesebben hazaküldeném, még akkor is, ha talán most látom utoljára, de nem tehetem. Nem engedhetem el most egyedül...

Megfordultam és már éppen ki akartam menni a szobából, amikor megszólalt, így visszafordultam felé.

- Mikor... mikor fejezed már be végre, hogy 10 évesként tekintsél rám? - szűrte a fogai között némileg sértődötten, kezei ökölbe szorultak, alkarján megfeszültek az inak. - Nem vagyok már az a kis gyerek, aki akkor voltam, amikor otthagytál minket! - fordult hirtelen felém, s tekintete immár nem volt hideg, sőt szinte lángolt, lángolt benne a düh. Igen sosem szerette, ha azt látta kicsinek tartom, vagy éppen gyerekként kezelem. De sosem volt így.

- Nem kezellek 10 évesként. - keltem a védelmemre, de nem emeltem fel a hangom.

- Dehogynem. - ráncolta a szemöldökét. - Mióta itt vagyok folyton csak azt mondogatod, hogy így veszélyes, úgy tartsam távol tőle magam. Vedd már észre, hogy én is felnőtt vagyok már. - nem akartam veszekedni.

- Csak arra kérlek, hogy tartsd távol magad a munkámtól, hiszen... – lesütöttem - egyszer már én is majdnem otthagytam a fogam ebben az ügyben. - halkultam el egy kicsit. - Nem szeretném, ha úgy végeznéd, mint én annak idején. - fejeztem be a mondandómat, majd sarkon fordultam és kimentem a szobából.

- Ren! - kiabált utánam, de én csak becsuktam magam mögött az ajtót. Nekidőltem az ajtólapnak és a küszöbig csúsztam. A térdeimet felhúztam és rákönyökölve támasztottam meg a fejem. „Vajon helyesen cselekedtem?” kérdeztem magamtól.

*Scott szemszöge*

Amikor Ren megfordult utána léptem és utána kiáltottam, de mire az ajtóig értem már be is csukta az orrom előtt. Ökölbe szorított kezemet a falba vertem, majd megfordultam. Az ajtónak vetve a hátamat csúsztam le a padlóig és hátrahajtottam a fejemet. „Vajon mikor fogja már végre felfogni Ren, hogy én is felnőttem? Hogy nem vagyok már az a kis értetlen kisfiú? Felfogom a tetteim súlyát és számolok a következményekkel. Emellett nem vagyok képes végignézni, ahogy még most is, hogy itt vagyok, teljesen kizár az életéből. Elegem van ebből! Hiszen azért jöttem ide, mert évek óta hiába vártam arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot, így nekem kellett lépnem. Most meg teljesen elzárkózik tőlem. Nem. Ezt nem fogadom el. Be fogom bizonyítani, hogy én is ugyanolyan érett vagyok, mint ő volt, amikor eljött otthonról!” Határoztam el magam és elhivatottsággal a lelkemben pattantam fel a küszöbről. Az íróasztalomhoz léptem és a kezembe vettem a papírlapot, amire feljegyeztem néhány adatot az aktákból, amiket a konyhaasztalon találtam. Igaza volt Rennek, láttam őket, de nem csak, hogy láttam őket. Nagyon is jól tudom, hogy melyik ez az ügy, pontosabban, hogy melyik volt ez az ügy annak idején, hisz már akkor sem voltam olyan kicsi, hogy ne értsek meg dolgokat. Ezúttal én is segíteni fogok neki, még ha nem is akarja. Elhatároztam magam és a zsebembe csúsztattam a papírlapot…

14.rész

Szijjasztok! Az elmúlt héten elég ihletdús időszakom volt, így íme itt van a következő rész. Sok hozzáfűznivalóm nincsen, csak jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^

Megremegett a kezem és elejtettem a dobozt. Teljesen elhűlve bámultam a földre hullott csomagot, amiből kiesett a párna és az azon lévő tárgy is. Egy pisztoly volt… De nem akármilyen, hanem egy szolgálati fegyver. Egy olyan stukker, amit évek óta nem láttam. Markolata fehér volt és egy hatalmas karcolás volt rajta, ami az idők során már eléggé bepiszkolódott, így jól látszódott. Még mindig remegve guggoltam le érte és a kezembe vettem. Már a súlyából éreztem, hogy meg van töltve, úgyhogy kiszedtem belőle a tárat. Három golyó hiányzott belőle. Lerogytam a földre. Most már teljesen biztos voltam abban, hogy mit is tartok pontosan a kezemben, még a sorozatszámát sem kellett megnéznem. Hiszen ez az én fegyverem volt! Az a fegyver, amivel anno szembe szálltam a rám támadó sorozatgyilkossal. Ugyanott van a karcolás, ahol az enyémen volt, mikor leejtettem és egy szögesdróton akadt fenn (megjegyzem, fogalmam sincs hogyan), ugyanannyi töltény hiányzott belőle, amennyit aznap elsütöttem… pontosabban elsütöttünk, ugyanis ebből két golyót belőlem szedtek ki. Humen stukkerének tára kifogyott és akkor már saját fegyveremmel akart kinyírni, így hozzákerült… De akkor mégis hogy jutott vissza hozzám? Hét év elteltével, ráadásul épp akkor, amikor egy hozzá hasonló sorozatgyilkos kezdett el garázdálkodni. Ekkor felkaptam a fejemet. "Nem az lehetetlen… Ezt a lehetőséget már elvetettem, hisz nem létezik, hogy valaki egy ilyen robbanást túléljen. De akkor mégis, hogy került ide ez a stukker, hisz nála volt… Biztos, hisz Z konkrétan meg is említette, hogy amikor megpróbált elmenekülni, magával vitte…" Eszeveszetten kezdtem el kutakodni a széthullott csomag darabjai között. De végül (sajnálatos módon) sikerült olyat találnom, amit keresnem. Egy félbehajtott papírdarab volt, levélnek imponált és legbelül azt kívántam bárcsak ne az lenne, mert ha így van, akkor az, tuti nekem szól és tekintve, hogy egy pisztolyt kaptam "ajándékba", nem gondolnám, hogy kedves hangvételű. De sajnos az volt és valóban nem volt szülinapi üdvözlőkártya hangulata (megjegyzem a szülinapom még elég messze volt, így arra nagyon nem is számíthattam). Kézírással, borzalmasan ronda, ámde általam már eleget látott kézírással íródott, és nem volt a végén aláírás. Már nem mintha szükség lett volna rá, a szöveg magáért beszélt, még gondolkoznom sem kellett azon, hogy ki lehetett olyan nagylelkű, hogy csak úgy küld nekem egy stukkert, ami évekkel ezelőtt ráadásul a sajátom volt?

"Örülök, hogy újból együtt dolgozhatunk, Miss Martin, már alig várom a közös munkát. Habár meg kell, hogy jegyezzem igencsak meglepődtem, amikor tudomásomra jutott, hogy még életben van, úgyhogy gratulációm jeléül, úgy gondoltam visszaadom az általam eltulajdonított fegyverét. És tudja, örömmel tölt el, hogy életben találom, ugyanis még nem felejtettem el, a golyót, amit a combomba volt szíves ereszteni. Legyen nagyon óvatos, még sok dolgom van a találkozónkig, és igencsak zokon venném, ha idő előtt meg találna halni."

Ennyi volt az üzenet, amit kaptam. A szívem hevesen vert, nehezemre esett felfogni, ami a levélkében állt. Azonban össze kellett szednem magam és el kellett fogadnom, hogy, igen ez ő… még, ha nehéz és hihetetlen volt. És amikor ebbe belegondoltam és valamilyen szinten el is ültettem magamban a dolgot, borzongás futott végig a testemen. Jól ismertem ezt az érzést és az én munkám mellett szégyelltem is, igaz az elmúlt években nem sokszor éreztem. Most mégis azonnal felismertem. Féltem… és volt is mitől.

Eltartott egy jó darabig, mire összekaptam magam és csak áldani tudom az eget érte, hogy közben Scott olyan jól szórakozott odafenn, hogy nem jött le és nem vette észre a szerencsétlenkedésemet. Összeszedegettem a széthullott doboz darabjait és felvittem a szobámba. "Erről szólnom kell Z-nek!" villant be a gondolat az agyamba. Fogtam egy táskát és beleraktam a levelet és a stukkert is, majd lóhalálában rohantam le a lépcsőn.

-         Scott, elmentem! - kiabáltam fel az öcsémnek, majd kisiettem és rázártam az ajtót.

A táskát a vállamra véve megpróbáltam minél nyugodtabban lépkedni az utcán, hogy ne keltsek feltűnést ám mikor felértem a tetőre már nem zavartak a dolgok. Végigszaladtam a megfelelő útvonalon és mire a bejárathoz értem, már elég szaporán szedtem a levegőt. A zsebembe nyúltam és előhúztam a belépőkártyámat (amire külön figyeltem, hogy ne hagyjam otthon, a reggeli eseményeket tekintve) és már mentem is felfelé.

*Jess*

Nyugisan foglalkoztam a kitűzött feladataimmal, nem is kellett mással foglalkoznom. Egyszerű napunk volt, csak egy-két ügynök tűnt fel, mindenki más el volt foglalva valamivel. Szerencsére az egyéb forgalom sem volt nagy… Legalábbis eddig, ugyanis épp mikor erre gondoltam rontott be valaki az előtérbe, mire felkaptam a fejem.

- Na, ennyit a nyugis napról-sóhajtottam fel, amikor megláttam Reneet, amint épp felém közeledik. Nem számítottam semmi jóra, de túl rosszra sem, mert mikor itthon van legalább hetente egyszer csap egy kis balhét, de általában csak a Főnökkel. (megjegyzem nem egyszer tettem neki szóvá, hogy úgy gondolom kicsit öreg hozzá a pasas, de nem hallgatott rám, csak leszólt, hogy egyáltalán nem erről van szó).

- Mondd, hogy Z benn van! - kiáltott nekem, mikor odaért, én pedig ránéztem (mert közben visszatértem a munkához)… Akkor pedig olyat láttam, aminek már idejét sem tudom mikor láthattam utoljára és meg kell, hogy mondjam nem örültem neki. Szemeiben félelem és düh csillogott, egyszerre…

Amikor Ren hozzánk került 20 voltam és csodáltam a bátorságát, hogy alig 17-18 évesen már ügynöknek áll. És persze ez meg is látszott rajta, minden érzelgősség nélkül végezte a munkáját, és nem félt szinte semmitől, sorra oldotta meg az ügyeket és még nagyon jó fej is tudott lenni, ha épp nem a munkáról volt szó, mert akkor teljesen elkomorodott. Egyetlen egy konkrét alkalomra emlékszem, amikor a mostanihoz hasonló tekintetet láttam nála. Méghozzá az első ügyénél, amin Z-vel dolgoztak… Rossz érzések törtek rám.

- Válaszolj már, Jess! Mondd, hogy még bent van Z! - csapott az asztalra, szinte már kétségbeesetten.

- Mi történ, Ren? - kérdeztem tőle némileg aggodalmaskodva.

- Az most nem számít, csak mondd meg, hogy itt van-e! - nézett rám komolyan, mire válaszként bólintottam, ő pedig elsietett. Nagyon, nagyon rossz előérzetem volt…

*Renee*

"Jess túl régóta ismer engem, azért aggodalmaskodott, mert látta, hogy zavar valami."villant be a fejembe a gondolat, miközben a Főnök irodája felé tartottam. Jess azon kevesek közé tartozott, akik már akkor is az ügynökség tagjai voltak, amikor ide kerültem, mikor még a Nagyfőnök osztotta itt az eszet, aki időközben beállt maffiatagnak. Azokból az időkből már nagyon kevesek maradtak meg, sok ügynök halt meg, volt, akit elküldtek, de olyan is előfordult, aki maga hagyta itt az ügynökséget. Ráadásul anno Jess volt az, akivel majdnem mindent megbeszélhettem, így végül is nem olyan nagy csoda, hogy észrevette a felkavartságomat, én mégse örültem neki.

Kiszálltam a liftből és lendületes léptekkel indultam el az iroda felé, egyenesen be. Még egy pillantásra sem méltattam az engem épp megállítani próbáló csinos kis titkárnőt (szegényke új lány volt, így nem tudta, hogy ilyenkor nem lehet megállítani). Egyenesen berontottam az irodába és az asztalhoz léptem.

- Martin… - sóhajtott fel a Főnök és rám emelte fásult tekintetét. Na, igen, újonc titkárnőcskéjével ellentétben ő már elég jól ismert engem, sőt az egész ügynökségben ő ismer legjobban és legrégebb óta. - Nem gondolja, hogy korai már kedden felhasználnia a heti hisztériáját. - dörzsölte az orrnyergét unottan.

- Ez most nem a "heti hisztim" vagy, hogy hívod. - húztam fel az orromat és ő is, mivel zokon vette, hogy letegeztem (Megjegyzem, mielőtt Főnök lett belőle tegeződtünk, így nem tudom, mi baj van azzal, ha néha elszólom magam és ez elég sokszor elő szokott fordulni, ha ideges vagyok. Különben sem olyan sokkal idősebb nálam.). Kikérem magamnak! Igaz, hogy hetente egyszer szokásom rátörni a Főnökre, de azt általában a hülyeségei miatt teszem, mint például a hajnali ébresztések, de ez korántsem ez a kategória. - Ez most teljesen más ügy! - mondtam némileg kikelve magamból, és elkezdtem kotorászni a táskámban, hogy elővegyem a korábban beledobált küldemény darabjait. Végül sikerült előkotornom őket és letettem a stukkert az asztalra. - Tudod-e mi ez? - néztem rá halál komolyan, mire összeráncolta a szemöldökét.

- Martin, nekem erre nincs időm! - Ökölbe szorult a kezem, nem hittem el, hogy nem veszi észre.

- Nem érdekel, csak nézd már meg mi ez!

- Ez egy pisztoly. - közölte hűvösen, de látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, habár megszokhatta volna már, hogy én nem vagyok olyan alázatos vele szemben, mint a többi ügynök, túl sok minden történt…

- Igen… De milyen pisztoly? Ez egy szolgálati fegyver!

- Szolgálati fegyver és akkor mi van? Martin, kezd nagyon elegem lenni belőled. Rakatra van ilyen az ügynökségnél, nem tudom, mit kell egy ilyenért ekkora felhajtást csapni! - komorult el véglegesen és már kezdett eléggé feszülni nála a cérna.

- Nézd már meg jobban! Nézd meg a sorozatszámát, üsd be a gépedbe! Nem hiszem el, hogy nem ismered fel, hiszen… hiszen te adtad nekem! - kiabáltam már teljesen magamon kívül és magamban hálát adtam az égnek, amiért az iroda hangszigetelt, mert különben jöhettek volna már a nehézfiúk és rakhattak volna ki a viselkedésem miatt. Tekintetemet a főnököm arcára vezettem és láttam, hogy végre kezd leesni neki a tantusz.

- Hogy került ez hozzád? - kérdezte, s hangja fagyos volt, mint egy januári éjszaka.

- Na, végre, hogy eljutott az agyadig. - csaptam a homlokomra, majd egy nagy levegőt vettem és átadtam neki a levelet is. - Egy csomagot kaptam ma délután, ami ezt a stukkert és ezt a levelet tartalmazta. Most már biztos, hogy Ő az. - magyaráztam immár nyugodt hangon, ő pedig elkezdte olvasni az irományt és úgy tűnt végre érti, hogy miért is voltam így kiakadva.

- Drew ügynök tud már ezekről a fejleményekről? - kérdezte és visszaadta nekem mind a kettő tárgyat, én pedig eltettem azokat.

- Nem. - válaszoltam. - Idejöttem először, mert úgy gondoltam neked kell tudnod róla elsőként, hisz anno te láttad, hogy magával viszi. Ennek már elég bizonyítéknak kell lennie, ahhoz, hogy kimondhassuk, hogy él. – néztem rá, némileg ijedten.

- Hát… a körülményeket tekintve elég közvetett. Fogalmam sincs, hogy tudta volna magánál tartani a börtönben, hacsak nem volt külső segítsége. Még mindig nem mondhatjuk ki biztosan, hogy életben van, de sajnos igen nagy a valószínűségbe, főleg, ha figyelembe vesszük a levelet és a kézírást. Jobb, ha óvatos leszel és felkészülsz magára Humenre. – nézett rám komolyan. – Egyre fontosabb, hogy minél előbb meg legyen oldva az az ügy, azt az embert mindenképp be kell zárni… örökre. – bólintottam.

- Egyetértek… és most megyek és beavatom Drew-t. – közöltem, majd sarkon fordultam és elindultam kifelé.

- Renee! – szólt utánam, mire elkerekedett a szemem, évek óta nem hívott így.  – Ne aggódj, ezúttal minden rendben lesz. – nézett rám megnyugtatóan, de én nem reagáltam semmit, csak simán kisétáltam az irodából…

Blogverseny eredmények - by blog: Perfect Moments

Szijasztok! Most nem résszel jövök, hanem csak egy kis híradással. Megjött az egyik blogverseny eredménye, amire jelentkeztem, azt osztanám meg veletek. Köszönöm szépen Laure~ -nek az elismerést^^

Legegyedibb nem fanfiction: II. helyezés

Perfect Moments

Legjobb prológus: I.helyezés

Perfect Moments

Köszönöm szépen!*.*

13.rész

Szijjasztok! Tudom nem jelentkezek valami sűrűn, de azért remélem meg tudtok nekem ezért bocsájtani.

Facebook csoport (katt)

Megérkeztem az új résszel, de előtte: Sokat gondolkoztam magam is és többek is javasolták, így indítottam egy Facebook csoportot az összes blogomnak (The magic life of Kathrina, I love you, but I hate it..., I lost my dream, or I still have hope?) A csopiban tájékozódhattok arról, hogy mikor érkeznek az új részek, feltehetitek a kérdéseiteket és véleményezhettek.

Facebook csoport

 De akkor most már íme itt az új rész. Komiban várom a véleményeteket!

Az aktát tartalmazó mappával az egyik kezemben nyomtam le a bejárati ajtó kilincsét, miközben épp azon járt az eszem, hogy mégis miféle kapcsolatom lehet nekem Drewval. Még nincs egy hete, hogy ismerjük egymást, sőt megismerkedésünk is igen egyedi volt, tekintve, hogy megpróbált megölni. Azonban társak vagyunk, ami viszont mintha valami szorosabb köteléket akarna kialakítani közöttünk, mint például a feltétlen bizalom. Én ugyan még kételkedem abban a pasasban, de tekintve, hogy beavattam őt a múltam azon eseményeibe, amire nem túlságosan vagyok büszke és igen kevesekkel osztom meg (megjegyzem, nem emlékszem, másra, akinek beszéltem volna erről, rajta kívül) úgy tűnik, valamennyire már megbízok benne. De vajon mi válthatta ki ezt? Nem vagyok egy túlságosan óvatlan típus, sőt inkább vagyok az a fajta, aki elég bizalmatlan. A legrosszabb mégis ebben az, hogy azt sem tudom mi is az igaz véleményem róla. Egy idióta, aki mindenből viccet csinál, és nem érdekli, hogy mit gondolnak róla az emberek. Másrészről pedig, ha komolyra fordul a helyzet, akkor, még ha nem is látszik rajta, ő is képes komolyan venni, és ahogy eddig meg tudtam ítélni igen gyorsan tud kapcsolni krízishelyzetben. Nem mellesleg egyszer már megmentette az életemet a saját élete kockáztatásával. Mégis ma a Főnöknél mintha eléggé tanácstalan lett volna. Talán azért mert valóban nem értette, hogy miért voltunk úgy kiakadva. Most viszont már tudja, hogy a "történelem miért ismétli meg önmagát" és mikor elváltunk úgy tűnt fel is fogta a helyzet súlyát. Miért van az, hogy ha akár egyszer is kialakítok magamban egy képet róla, akkor azt megcáfolja? Ennyire kiismerhetetlen lenne?

Megráztam a fejem. "Most nem ezzel kell foglalkoznom. Meg kell oldanunk az ügyet, mindegy, hogy mi van Drewval, a kettőnk feladata, így el kell őt fogadnom társamként. Habár még mindig nem tudom, hogy mit higgyek az elkövető kilétéről, gőzerővel kell belevetnem magamat az ügybe. Már öt halott van és akár másolóról, akár az igaziról van szó, tuti, hogy még lesz tizenkettő másik." Határozott tekintettel léptem be az ajtó és dobtam le a táskámat hanyagul a cipős szekrény tetejére. Miközben lefelé húztam a cipzárt a dzsekimen, elindultam a konyha felé és belestem. Egy mély sóhaj kíséretében vettem tudomásul, hogy az öcsém nem csak, hogy sötétebb lélek nálam, de sokkal rendetlenebb is. Korán mentem el és éppen hogy ledöntöttem a torkomon egy kávét, mielőtt elindultam volna, így egyedül csak egy csészét hagytam a pulton, de most minden egymás hegyén-hátán állt. Igaz, hogy már több óra eltelt, sőt ebédidő is elmúlt már, mióta elmentem, de azért ez már kicsit durva volt. Már épp fel akartam kiabálni Scottnak, hogy rakja rendbe, amit széthagyott, de aztán elvetettem az ötletet és egy fanyar mosollyal a számon nekiálltam a pakolásnak. Eltartott egy darabig, mire végeztem, de legalább rend volt, ami ritka vendég nálam. Mikor végre sikerült befejeznem a munkát felmentem az emeletre, hisz Scottal mióta otthon vagyok nem is láttam és kezdett rossz érzésem lenni. Amint felértem egyenest a szobája felé vettem az irányt, de hamarosan már tudtam, hogy semmi okom az aggodalomra, ugyanis a helyiség felől hangos hahotázás hallatszódott. A biztonság kedvéért mégiscsak odamentem, koppantottam kettőt az ajtón, majd lenyomtam a kilincset.

- Scott? - néztem körbe a szobában felvont szemöldökkel és hamarosan meg is pillantottam hőn szeretett öcsikémet. Az ágyán hasalva pötyögött valamit a számítógépén. Karba tett kézzel mögé léptem és láttam, hogy Facebookon beszélget valakivel. Mivel annyira képes voltam legyűrni a kíváncsiságomat, hogy megnézzem kivel folytat efféle meglehetősen érdekes eszmecserét, így elfordítottam a tekintetemet a képernyőről és egy lépést hátráltam is. Ő nagyjából ekkor végzett a gépeléssel, úgyhogy méltóztatott rám sandítani és egy félmosolyt is megeresztett.

- Oh… Látom hazajöttél. - mondta egyre jobban vigyorogva, mire én bólintottam.

- Ühüm, úgy kábé másfél órája, csak az óta valakinek a konyhát is rendbe kellett tennie. - néztem rá sokatmondóan, de azért se nem sértetten, se nem vádlón. Ő zavartan beletúrt a hajába és tovább vigyorgott.

- Úhhh. Bocsesz, totál kiment a fejemből… - ejtett meg egy laza, rövid bocsánatkérést, majd tekintetét hirtelen ismét a képernyőre fordította, ugyanis számítógépe az imént egy diszkrét hangjelzéssel közölte vele, hogy válasz érkezett számára. Scott se perc alatt végigolvasta az üzenetet, ezt abból tudtam, hogy hamarosan ismét nevetésben tört ki, majd billentyűinek a kopogását hallottam.

- Ki lehet ilyen érdekes társaság, akivel épp beszélgetsz és ennyire tetszik a szövege? - vontam fel a szemöldökömet, s közben elindultam körbe a szobában, hogy ismét jól kiszörnyülködjem magam a testvérem rendetlenségén (a magaméhoz már hozzászoktam).

- Senki. - legyintett erőltetettem. – Csak… Csak egy barát. - nézett rám bágyadt vigyorral az arcán, de úgy döntöttem nem faggatom tovább, ha nem akarja elmondani, akkor nem is érdekel, hisz nem tartozik rám. (Na, jó, azért volt bennem némi egészséges kíváncsiság)

- Jól van, akkor további jó szórakozást Senkihez és mondd meg neki, hogy üdvözlöm. - intettem neki és elindultam az ajtó felé, Ő pedig csak kinyújtotta a nyelvét. – Ja és örülnék neki, ha rendet csinálnál itt, mert a helyiség kezd jobban hasonlítani egy atombomba sújtotta övezethez, mint egy hálószobához. - szóltam vissza az ajtóból és az ajtófélfát fogva vártam a reakciót.

- Igenis, anyuci! - tisztelgett, mire elmosolyodtam és magára hagytam egyetlen testvéremet.

Miután becsuktam az ajtót, neki dőltem a fa szerkezetnek és hátravetettem a fejemet. Lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam. Mintha semmi sem változott volna köztünk, de mégis teljesen más volt a hozzáállásunk egymáshoz. Régebben ez tök máshogy volt és azt hiszem minden furcsaságnak, amit éreztem egyetlen oka lehetett: Scott felnőtt, mégpedig anélkül, hogy láttam volna… nem is, anélkül, hogy én észrevettem volna. Ellöktem magam az ajtólaptól és zsebre tett kézzel beléptem a szobámba. Az íróasztalomhoz léptem és lehajoltam a legalsó fiókhoz, amin egy aprócska zár volt. A titkos rejtekhelyről (amit nem árulok el hol van, mert titkos) előkotortam a kulcsot, majd kinyitottam a fiókot. Elkezdtem benne kotorászni és valahonnan az aljáról előszedtem egy vastag, kicsit már megsárgult karton dossziét, amin egy hatalmas, piros pecsét díszelgett, a következő szöveggel: MEGOLDOTT.

Miután ezt kivettem, visszazártam a fiókot és eltettem a kulcsot is. A mappával a kezemben lesétáltam a konyhába, majd magamhoz vettem a jelenlegi aktát is és leültem a konyhába, a konyhaasztalhoz. Az asztallapra könyököltem és felütöttem a régi mappát. A hideg rázott ki, amikor megpillantottam az első oldalt, de aztán beleolvastam, a régen már rongyossá forgatott lapokba. Az asztallapon könyökölve támasztottam az államat, miközben a szöveget bújtam. Lapoztam egyet és megpillantottam A fényképet. A kezem ökölbe szorult, és a tekintetem akaratlanul is a névre siklott. Jethro Humen… Emiatt a név miatt évekkel ezelőtt sokáig a szememet sem tudtam lehunyni. Ez volt a mániám és minden időmet neki szenteltem. Mindenképp el akartam kapni… és végül sikerült is… habár nem teljesen nekem… Most viszont ismét felbukkant. A hideg rázott a gondolattól, hogy ismét szabad lábon van, holott én halottnak hittem…

Megráztam a fejem. Koncentrálnom kellett. Felütöttem a jelenlegi aktát is és elkezdtem összehasonlítani őket, hátha találok egyezést… vagyis inkább, hátha találok különbséget. De nem igazán volt szerencsém. Szinte ugyanaz volt a két ügy, csak az áldozatok és a dátumok tértek el. De nem adhattam fel. Élt bennem a remény, hogy a pasas valóban meghalt és nem kell még egyszer átélnem ugyanazt a poklot, mint akkor. Csak lapozgattam a két aktát és kerestem az eltérést, de ahogy lapoztam és lapoztam, egyre csak elnehezült a szemhéjam és egy idő után már nem emlékeztem semmire…

Csengettek, gondolom már sokadjára, mert már nagyon türelmetlenül nyomkodták.

-     - Megyek már, megyek már. – mondtam félálomban és felemeltem a fejemet az asztallapról, pontosabban az azon lévő aktákról. A szavak száz, hogy az arcomra nyomódtak. Feltápászkodtam a székről és az ajtóhoz tántorogtam, miközben megpróbáltam igazgatni, összekócolódott hajamon. Mikor a bejárathoz értem, kinyitottam az ajtót és egy egyenruhás, kalapos, táskás pasassal találtam szembe magam, aki egy dobozt tartott felém.

-     - Csomagot hoztam Renee Martinnak. – közölte egyhangúan, mire bólintottam.

-     - Én vagyok Renee Martin. – válaszoltam még mindig nyomottan, mire felém nyújtott egy átvételi nyilatkozatot én pedig aláírtam, majd visszaadtam neki. Átadta a csomagot, aztán elköszönt és elment. Ásítottam egyet, majd visszamentem a házba és miközben becsuktam az ajtót kibontottam a csomagot. A külső csomagolás egy dobozt takart, amelyben egyetlen egy tárgy volt. Amint megpillantottam a tartalmát megremegett és kiesett a kezemből a doboz…

12.rész

Szijasztok! Megpróbáltam minél hamarabb jelentkezni ezzel a résszel, és sajnos ez is éppen csak eléri a szokásos hosszúságot, de azért jó szórakozást. Remélem legalább ehhez a részhez komiztok, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Jó olvasást!^^

-         A történelem ugyanis épp megismételni készül önmagát. – közöltem hűvösen, mire bambán bámult rám. Nem is vártam volna többet.

-         - Hogy érted ezt? – kérdezte megrökönyödve.

-         - Úgy értem, ahogy. – sóhajtottam fel, összeráncolt szemöldökkel. 

-         - Azt akarod mondani, hogy ez egyszer már megtörtént?

-         - Istenem! – csaptam a homlokomra. – Te komolyan idősebb vagy nálam? Igen, ez egyszer már megtörtént… pontosabban hasonló események sorozata folyt le. – mondtam halkan és komoran, majd leültem a földre és a távolba révedtem. Drew azonban karba tett kézzel állt és bámult rám. – Jobb, ha leülsz. – ütögettem meg magam mellett a betont. – Ez egy hosszú sztori. – a társam vonakodva ugyan, de végül leült mellém a betonra és figyelt. Alig bírtam elviselni a pillantását. (utálom, hogyha bámulnak!) Ismét a messzeségbe bambultam és belekezdtem a történetbe…

Az egész úgy hét évvel ezelőtt kezdődött. 17 éves voltam és éltem a tinédzserek megszokott életét. Akkoriban volt valami balhé a városban, ahol laktunk, ami odacsődítette a titkos szolgálatot. Teltek az események és valahogy az egyik titkos ügynök eljutott hozzám és közölte, hogy látja bennem a tehetséget ehhez a munkához. (Ma már fogalmam sincs mit tehettem, de akkoriban olyan szinten zajlottak az események, hogy azt sem tudtam hol áll a fejem. Csak sodródtam a hullámokkal és annál a pasasnál kötöttem ki.) Nem mellesleg ő volt Z. A Főnök akkoriban még csak egyszerű ügynök volt, de akkor is mindenki csak Z-ként ismerte. Meggyőzött engem és a szüleimet, hogy van jövőm ügynökként és magával hozott Londonba, egyelőre még csak gyakornokként. El kellett végeznem egy féléves képzést (ami elég kemény volt, tekintve, hogy mások ezt két év alatt csinálják meg), aztán pedig asszisztensként dolgoztam az igazi ügynökök mellett. Nem sokkal ezek után az ügynökség kapott egy egyszerű ügyet. Legalábbis eleinte mindenki így gondolta. Az akkori Nagyfőnök mélyen megsértődött, ugyanis az ügy egy egyszerű sorozatgyilkosság volt, amit akár a rendőrség is elintézhetett volna, és nem értette, hogy Anglia egyik legjobb szervezetének miért kell ilyen dolgokkal foglalkozni, amikor az ő munkájuk ettől nagyon is különbözik. (általában ugyanis védelmi, valamint nemzetbiztonsági ügyeket érintő kémkedési feladatokat láttak el) Ennél fogva ezt az „egyszerű” ügyet rábízta egy újoncra –vagyis rám- mondván, hogy ezt bárki fel tudja göngyölíteni. Természetesen, hogy azért figyeljen is valaki a munkámra, rám állították Z-t, hogy a távolból figyeljen. Amikor kézhez kaptam az aktát izgatottan rohantam fel a lakásomba és egész éjszaka azt böngésztem, hátha előrehaladok vele valamennyit.

Egy sorozatgyilkosról szólt. Öt gyilkosságot követett el egy hónap alatt és mindegyik nagyszerűen ki volt dolgozva, már ha mondhatok ilyet. Mindegyiknél egy bizonyos számhoz volt alakítva minden. Az elsőnél ez a szám a 33 volt. Egy 33 éves egyedülálló férfit (bizonyos Samuel Cartert) találtak holtan a lakásán március 3.-án. Az említett épület, amelyben a lakás is található volt a hamthworth-i 33. utca 33-as számát viselte. Az elhunyt a hálószobájában feküdt az ágyához kötözve, vérbe fagyva. Négy golyót kapott a mellébe, de már az első végzetes volt, a későbbi három, csak a gyilkos vadságát tükrözte. A lakásban ezen a helyiségen kívül sehol nem voltak nyomok a bűncselekményre utalóan. Minden gondosan fel volt takarítva, habár a helyszínelők találtak vérnyomokat, de az pontosan meghatározható volt, hogy a férfit a már említett helyen ölték meg.  A szoba falára az áldozat vérével volt felírva egy szám: 16. Ez az egyetlen nyom nem passzolt semmihez, akkor még.

A többi szerencsétlen is hasonlóképpen járt. A második áldozat egy 32 éves nő volt, szintén egyedülálló. Nem volt családja, ahogy az őt követőeknek sem. Ezzel az elkövető valószínűleg azt akarhatta elérni, hogy csak az általa meghatározott időben lehessen rálelni a holttestre. Szintén négy golyót kapott, az elsőt itt sem hibázta el. Szinte mindent pontosan úgy tett, ahogy az első gyilkosságnál. Leszámítva a két számot. 32 és 15. Ez utóbbi volt a hölgy hálójának a falára írva, szintén vérrel.

Innentől kezdve a számok folyamatosan csökkentek és az áldozatok neme is folyamatosan változott. Az ötödik halott 29 éves férfi volt a szobája falán a 12-es számmal.

Arra tippeltem, hogy a felírt szám a hátralévő áldozatok számát jelentette, ugyanis az is folyamatosan csökkent, ahogy végzett a kiszemeltjeivel. Már aznap rájöttem, hogy szándékosan játszik a kezünkre. Azt akarja, hogy tudjuk, mit akar legközelebb és azt, hogy tudjuk, vannak még efféle szerencsétlenségre számítható emberek. Meg kellett akadályoznom, hogy még többen meghaljanak és szerencsére az elkövetőnk ebben a segítségemre volt… legalábbis azt hittem. Tudtam, hogy a következő áldozat 28 éves lesz, nő és egyedülálló. A lakhelyének az 50 km-eres körzetét is meg lehetett határozni, ugyanis azokban is volt rendszer, de még így is rengeteg ezeknek az adatoknak eleget tevő nő élt. Nehéz volt meghatározni, hogy ki lesz a célpont. Sajnálatos módon nem is sikerült. Bármit is tettem nem sikerült megakadályoznom az eseményeket, telt az idő és a gyilkosságok folytatódtak. Ahogyan eddig is, a számok csökkentek. Két hónappal később az utolsó áldozat egy 20 éves fiú volt, a szobája falán a 3-mas számmal. Már csak három gyilkosság volt hátra, ha hinni lehetett az elkövetőnek, de engem dühített a tehetetlenségem, holott egyre több nyomot szolgáltatott nekünk. Kiderült, hogy mindegyik halott ugyanolyan szórakozóhelyre járt és tartózkodott a halála előtt. Ráadásul az utolsókat a születésnapjukon gyilkolta meg.

Sőt a következőnél már az is kiderült, hogy ki is az elkövető. Egy bizonyos Jethro Humen nevezető férfi volt az. Szinte ő maga mondta meg nekünk. A Nagyfőnök természetesen tajtékzott a dühtől. Úgy érezte kiröhögik az ügynökségét, én meg persze égtem a szégyentől, annak ellenére, hogy Z folyamatosan biztatott. 15 embert ölt meg alig több mint három hónap alatt. Rettenetes bűntudat gyötört, hisz szinte én okoztam 10 embernek a halálát. Mindenáron el akartam kapni az elkövetőt, de továbbra sem sikerült. Az utolsó előtti célpontja is elhunyt. Onnantól pedig szinte teljesen kirajzolódott a célja. Az utolsó áldozat nő volt, 17 éves, londoni és közeledett a 18. születésnapja. Nagyon sok illetőre ráillett a leírás, azonban egy héttel az utolsó előtti gyilkosság után maga az elkövető üzente meg, hogy ki lesz a célpontja és az nem más volt, mint én. Igen rám is rám illettek az adatok, azonban nem hagyhattam annyiban. Ha valakijét, legalább a saját halálomat meg kellett tudnom akadályozni, ráadásul még az időpontot is tudtuk…

-         - Sikerült is keresztülhúznunk Humen számításait – meséltem folyamatosan, Drew pedig elhűlten hallgatott. - de ő ebbe nem nyugodott bele. Elhatározta, hogy akkor is megöl, ha nem tudja tartani magát a szokásos rítusához. Üldözni kezdett és egy sikátorban csalt csapdába. Azt viszont nem biztos, hogy tudta, hogy mindenfelől ügynökök vették körül és ő volt csapdában. Amikor fény derült, arra, hogy elkaptuk eszeveszett őrjöngésbe kezdett és belém eresztette a nekem szánt négy golyót. Egyet kaptam a vállamba, kettőt a mellkasomba és egyet a csípőmbe. Onnantól már csak azokat tudom elmondani, amit nekem is meséltek. – most először én is ránéztem a társamra. Csendben bámult a semmibe.

-         - Úgy tűnik azért a tervét ennek ellenére sikerült megakadályoznod, hisz itt vagy és élsz. – mondta halkan, mire bólintottam. – De még mindig nem értek valamit… Ő lenne az a bizonyos Ő vagy sem.

-         - Igen ő az. A sikátori incidens során maga Z fogta el és csukta le. Kiderült, hogy maga a Nagyfőnök is szövetkezett vele és alapból én voltam az utolsó célpontjuk, azért kaptam én az ügyet, de ennek az okára mind a mai napig nem jöttem rá. Z lett a Főnök, én pedig a kudarcom ellenére az ügynökség dolgozója lettem. Ezután vágtam el minden kapcsolatot a családommal, mert mikor meglőttek természetesen Londonba jöttek felhívva magukra ezzel a figyelmet. Abban az évben találkoztam ezelőtt utoljára Scottal. Azonban pár évvel ezelőtt Humen felrobbantotta magát a cellájában és természetesen halottnak nyilvánították.

-         - Értem tehát ezért mondtad, hogy halott… Most már mindent értek. A mostani ügy pontosan ugyanerről szól…

11.rész

Szijasztok! Evvel a résszel, amennyire csak lehet siettem, de a balszerencse rám tört, úgyhogy csak most tudtam hozni. A hossza éppen csak megüti a szokásost, úgyhogy ezért elnézéseteket kérem, remélem a tartalma és a következőnek a tartalma ezt ellensúlyozni fogja. Remélem elnyeri a tetszéseteket.^^ Komiban várom a véleményeteket.

Felriadtam. Zilálva ültem fel az ágyban, de a hirtelen mozdulattól visszazuhantam a párnára. Körbepillantottam. Ugyanabban a komor szobában feküdtem. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy legutóbb felébredtem, de az ablakon kitekintve ismét csak az éjszaka sötétje fogadott. Azonban nem erre figyeltem, csak bambultam abba az irányba. A szívem ezerrel vert, nehezen szedtem a levegőt. Még mindig az álmom hatása alatt álltam.

- Csak egy rémálom… - hitegettem magamat. Ekkor valaki megérintette a kezem. Oda fordítottam a fejem és Alexet pillantottam meg. Aggódva nézett rám. Ismét csak elfordítottam a fejem. Nem volt kedvem beszélni.

- Ren, mi történt? - kérdezte lágy hangon a társam.

- Rémálmom volt... - suttogtam, annak ellenére, hogy nem is akartam válaszolni. Tekintetem a messzeségbe révedt. - nem... ez nem álom volt... ezek emlékek... voltak

- Ez lehetetlen... - leheltem hitetlenül és elkerekedett szemekkel bámultam a Főnökre. Látszott rajta, hogy tudja, hogy mit gondolok. Drew azonban vele ellentétben teljesen tanácstalan volt, habár ez mindig vidám és játékos arcán nem látszott, de szeméből ki lehetett olvasni.

- Én úgy tudtam, hogy halott... – néztem továbbra is elkerekedett szemekkel a felettesemre.

- Mindannyian úgy tudtuk, és amíg ezt meg nem cáfoló bizonyítékra nem lelünk ez így is marad. – válaszolt semmitmondóan.

- Ez nem elég bizonyíték? - fakadtam ki és lecsaptam az aktát az asztalra. A Főnök megrázta a fejét és a szívem mélyén én is tudtam, hogy igaza van. Lesütöttem a szemem, a kezeim megremegtek. Jól ismertem ezt az érzést, évekkel ezelőtt volt szerencsém jó párszor átélni és egyáltalán nem vágytam arra, hogy a történelem megismételje önmagát.

- De miért… Miért én… - Drewra sandítottam, majd némileg kelletlenül, de kijavítottam magam. - Mi kaptuk ezt az ügyet?

- Mert maguk az egyetlenek, akik szabadok. - tárta szét a karjait az asztal mögött trónoló pasas, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb válasza. Összeráncoltam a szemöldökömet. A Főnököt ezek a dolgok nem szokták érdekelni. Csak az ügyek sikerére hajaz, ha kell, egy másik ügyet is megszakít egy nagyobb miatt és mindig a legmegfelelőbb ügynököket küldi. Akkor is így volt. A pillantásomra karba tette a kezét, tekintete egy árnyalattal sötétebb lett. - Emellett, korábban magáé volt az ügy. - Éreztem magamon Drew tekintetét. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Kellett nekem kérdezősködnöm. - Magánál jobban senki nem ismerheti a részleteket és Őt.

- De... - próbáltam akadékoskodni, de leintett.

- Örülök ennek a borzasztóan tartalmas csevejnek, azonban emlékeztetném önöket, hogy a gyilkosunk az elmúlt két héten hat embert ölt meg és még tizenegyre vár hasonló sors, ha nem akadályozzák meg. - sokatmondóan pillantott rám. Bólintottam.

Utáltam a helyzetet, pontosan olyan volt, mint akkor… de akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám. Most már el tudtam képzelni. Viszont az óta sokkal tapasztaltabb is lettem. Nem hiheti az, hogy ismét beleesem ugyanabba a csapdába. Nem fogom hagyni, hogy megint elkövesse azt, amit évekkel ezelőtt. Nem fogom engedni neki, hogy annyi embert megöljön!

Felvettem az aktát az asztalról és a táskámba rejtettem, majd sarkon fordultam és hanyagul intettem feljebbvalómnak.

- Viszlát, Főnök. – morogtam a felettsemnek, de az eszem már rég nem ott járt.

Lendületes léptekkel vonultam végig a folyosón és szálltam be a liftbe. Meg sem vártam, míg Drew utolér. Karba tett kézzel várakoztam, mire a számomra megfelelő szintre értem. Szinte kiviharzottam a felvonóból, majd szó nélkül elhaladtam Jess pultja előtt, mire a szőkeség is értetlenül bámult rám. Kisiettem az épületből és a sikátorokon keresztül elrohantam. Csak mentem és mentem, oda sem figyelve a környezetemre, de nem is érdekelt mi van körülöttem. A történtek után időre volt szükségem. Egy szűk, eldugott utcába vezetett az utam, amit mindkét oldalról magas épületek szegélyeztek, egyikük ráadásul egy nem túl nagynevű étterem épülete volt. Felmásztam a tűzlétrán, egyenest a tetőre, ahol a tulajdonosnak nem épp gondozott tetőkertjei voltak. Lekuporodtam az egyik kert tövébe és lehunytam a szemeimet. Amikor nem voltam épp topon szellemileg, mindig idejöttem gondolkozni, mert innen rá lehetett látni az egész városra és ez megnyugtatólag hatott rám. Most igencsak nagy szükségem volt erre. Csendesen ücsörögtem és elméláztam. Sajnos erre csak nagyon rövid ideig volt lehetőségem, ugyanis hamarosan léptek zajára lettem figyelmes. Felpattant a szemhéjam és lassan, minden hirtelen mozdulat nélkül belenyúltam a táskámba és megmarkoltam a pisztolyomat. Nem vagyok egy nagy fegyvermániás, sőt nem szeretem használni a stukkeremet, de mostanában olyan paranoiássá válni, ráadásul ez az ügy rátett még egy lapáttal. Halkan vettem a levegőt, miközben ráhangolódtam a közeledő léptek hangjára. Az illető nem gondoskodott a halkságról, sőt jövetelének zaja bezengte a környéket. A fém létra, amin korábban én is felmásztam (megjegyzem: százszor halkabban, ugyanis az étkezde tulajdonosa nemigen szíveli a tetőén garázdálkodókat) csengett-bongott felsiető használója miatt, majd egyszer csak elhalkult. A léptek immáron a betonozott tető felületén, tőlem pár méternyi távolságra koppantak és egyre csak közeledtek. Zihálást hallottam, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy az ide (vagy itt épp csak átmenetileg el-) siető illető már jó ideje rohanhatott. Léptei lassultak, kifújta magát. Nem akartam még leleplezni a búvóhelyemet, habár az illető már igen közel volt, vélhető volt, hogy észrevesz és ezt nem akartam. Eleresztettem a pisztolyom markolatát, majd leguggolva elindultam (véleményem szerint) az ellenkező irányba, mint, amerről az emberke közeledett. Egy betondobozszerű képződmény mögött megálltam és körbepillantottam. A férfi (mert ekkorra már kiderült, hogy az) épp velem szemben állt. A hirtelen meglepetéstől (és tegyük hozzá ijedtemben) még fel sem mértem az alakot, csak a táskám felé kaptam és kirántottam a fegyveremet

(ami természetesen szöges ellentétben állt az elveimmel, miszerint bárki is az ellenfelünk ne mutassuk ki a félelmünket és ne pánikoljunk… totális ellentmondás)

- Imádom, hogy… bármikor, amikor így össze… összefutunk, mindig fegyvert szegezel rám. - vigyorodott el, még mindig sűrűn szedve a levegőt az eddigi léptek tulajdonosa. A hangját meghallva kihagyott egyet a szívem, de utána mérhetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Eltettem a fegyveremet, majd összeráncolt szemöldökkel belebokszoltam a vállába.

- Azért, te hülye mert folyamatosan rám hozod a frászt. – morogtam, majd karba tett kézzel elfordultam tőle. – Amúgy meg mit keresel itt? – vontam fel a fél szemöldökömet. – Ide még a tulaj sem jár fel, mint láthatod, csak én.

- Követtelek… téged. – válaszolt még mindig zihálva. – Hát mit ne mondjak… nehéz volt beérni téged miután úgy elviharzottál. Miről kéne tudnom?

- Nem kell tudnod semmiről. – motyogtam magam elé és hátat fordítottam a hapsinak.

- Szerintem viszont igen. Ahogy elnéztem köze volt az ügyhöz, ami, mivel társak vagyunk közös, tehát érintett vagyok benne én is. – kötötte az ebet a karóhoz. volt ráció abban, amit mondott, de akkor is… Túl büszke voltam, ahhoz, hogy elmondjam. Ökölbe szorítottam a kezeimet. – Ki az a titokzatos Ő? – kérdezett rá kerek perec. -  A titokzatos Ő, akiről mindenki úgy tudja, hogy meghalt? – felsóhajtottam. Be kellett látnom, hogy a büszkeségemen eső csorba ide vagy oda, muszáj lesz beavatnom őt abba az ügybe, végül is kulcsfontosságú a jelenlegi feladatunkhoz.

- Mióta vagy a tagja az ügynökségünknek? – kérdeztem halkan, és továbbra sem néztem rá.

- Négy éve. – válaszolt. – De nem értem mi köze…

- És előtte nem foglalkoztál hasonló dolgokkal, mint itt, ugye? – folytattam.

- Nem, de…

- Látszik… - motyogtam magam elé, de a hangszínemben nem volt semmi szemrehányó, hanem inkább némi megkönnyebbülés. Végre felé fordultam és tekintetemet egyenesen az övébe fúrtam. – Ugyanis a történelem épp megismételni készül önmagát…

10.rész

Üdv! Újra itt vagyok egy új résszel. Mint láttátok a kinézeten is változtattam valamelyest, és örülök, hogy az eddigi szavazatok alapján elnyerte a tetszéseteket. Nah, de itt is van az új rész. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^

*Renee szemszöge*

Borzalmasan hangos, észveszejtő csipogásra ébredtem, pontosabban riadtam fel. Számomra ugyanis ez a hang leginkább a retteneteset jelentette. Tudtam, hogy honnan származik, úgyhogy nem is húztam tovább az időt, hanem kimásztam az ágyamból és kitapogattam a telefonomat, hogy meglessem mennyi az idő. Épphogy elmúlt ha.

-         - Muszáj ilyen korán? – kérdezgettem álomittasan és feltápászkodtam. Nyújtózkodva lépkedtem az íróasztalomhoz, amin a csipogó kütyü folyamatosan villogott. Rápillantottam a kijelzőre, aztán felsóhajtottam. – Tudtam… ki fog csinálni.

Beletúrtam a már amúgy is totál kócos loboncomba és kivonszoltam magamat a fürdőbe. Letusoltam, majd a tükör elé léptem. Messziről lerítt rólam, hogy ilyenkor nekem még elég korán van. Felöltöztem, a korábban összeszedett cuccaimba, ami a következőkből állt: Egy szűk fekete topból, egy kockás szoknyából, egy ahhoz passzoló mellényből és egy magas szárú Converseből. Épp megpróbáltam valamit az arcommal is kezdeni, amikor meghallottam az öcsém hangját.

-         - Reen! Az Isten szerelmére hallgattasd már el azt a hülye ébresztőt! – kiabált, vagy valami hasonlót. Jah, igen úgy hagytam a csipogót, szokásom. Összeszedtem magamat és megfésülködtem, Scott tud még várni két percet. – REN! HOL A FENÉBEN VAGY? – kiabálta. Hát úgy tűnik mégsem tudott várni. Kimentem a fürdőből és egy hatalmas ásítás kíséretében intettem az öcsémnek.

-         - Nyugi van, Scott. Itt vagyok, mitől ijedtél meg ennyire? – mosolyogtam és odalépve hozzá összeborzoltam a haját, játszva egy kicsit az öcsikémmel. Ő pedig csak elhúzta a fejét.

-         - Basszus Ren, muszáj hajnalok hajnalán csörgetned azt a szerencsétlen ébresztőt? – nézett rám nyúzottan.

-         - Na, én is ezt kérdem… - motyogtam az orrom alatt összeszorítva a fogaimat. Lehet, hogy én is meg fogom kapni a magamét, de tuti, hogy szóvá fogom tenni, a korai csipogást. Scott felvonta a szemöldökét. – Ne is figyelj rám. Nem akartalak felkelteni. – vigyorogtam. – Inkább feküdj vissza, nekem el kell mennem.

-         - Hidd el én sem akartam felkelni. De lennél olyan kedves és válaszolnál, hogy mégis mi a francért nem kapcsoltad ki azt a zajgépet, ha már felkeltél? – tette csípőre a kezét.

-         - Azért, mert ha kikapcsolom száz, hogy kimegy a fejemből. – magyaráztam. – Nah de nekem mennem kell és nyugi viszem magammal a zajgépet is. – veregettem meg a vállát, majd beléptem a szobámba és kinyomtam a csipogót, majd a táskámba tettem.

Ezen kívül elraktam az irataimat, a mobilomat, a fegyveremet stb. stb. Pár perc alatt el is készültem és lesiettem a lépcsőn. Berobogtam a konyhába és gyorsan töltöttem magamnak egy csésze kávét, hogy valamilyen szinten felpörögjek, ilyenkor minden perc számított. Hagytam egy üzit Scottnak a hűtőn, hogy elmentem majd jövök, hisz tuti, hogy elfelejtette már, hogy közöltem vele. Plusz még ráírtam a cetlire, hogy semmiképp se menjen ki a házból, amíg haza nem jövök. Kicsit biztos értetlenkedni fog ezen, de majd ha hazaértem elbeszélgetek vele. (Muhahahahahahaaaa!)

Kiléptem az ajtón és bezártam a biztonság kedvéért, aztán felpillantottam a szemben lévő ház tetejére és reménykedtem benne, hogy nem lesz megint támadás. Aztán felsóhajtottam és zsebre tett kézzel, a napszemüvegemet az orromra csúsztatva elindultam az úton. Csendesen és komótosan lépkedtem az utak mentén egyenesen a belvárosba. Aztán letértem a főutakról, be a sikátorokba. Egy bizonyos épületnél komótosan felsétáltam a tűzlépcsőn, majd annak az épületnek a tetején folytattam a menetelést. Egy hatalmas épületcsoportnak a teteje szinte egymásba kapcsolódott, úgyhogy nyugodtan közlekedhettem rajta. Hamarosan elérkeztem egy modernebb épületig, amit nagyjából üvegmonstrumként tudnék jellemezni. Felsóhajtottam és leereszkedtem a legközelebbi létrán és egy hátsó, igencsak eldugott ajtón bemerészkedtem a hatalmas épületbe. Ahogy beléptem egy lift volt velem szemben. Beszálltam és a megfelelő gomb megnyomásával közöltem vele, hogy hova is szeretnék eljutni. Az eszköz készségesen elvégezte a feladatát és néhány szinttel lejjebb ajtót is nyitott nekem. Egy sötét, ritkán világított, ámde modern folyosóra érkeztem. Zsebre tett kézzel, a megszokott határozott lendületemmel indultam el a már jól ismert irányba, habár már majdnem egy hónapja nem jártam ezen a helyen. Mit ne mondjak nem volt a szívem csücske. Azonban a folyosó egyszer csak véget ért, méghozzá egy hatalmas vasajtóval lezárva, ami mellett egy aprócska kártyaolvasó volt. Levettem a vállamról a táskámat és elkezdtem benne kutakodni. És kerestem, keresgéltem, kutattam… De a jó égért sem sikerült meglelnem az általam keresett segédeszközt.

-         - Keresel valamit? – hallottam meg egy hangot a hátam mögött. Felemeltem a fejem és ismét a vállamra vettem a táskámat. Szememet forgatva pördültem hátra és sokatmondóan pillantottam a mögöttem álló alakra.

-         - Úgy tűnik? – jegyeztem meg cinikusan, mire Drew elnevette magát, majd előhúzott egy kártyát és leolvastatta a gépezettel, mire az ajtó csodák csodájára kinyílt.

-         - Csak ön után hölgyem. – vigyorgott rám, mire peckesen beléptem a következő helyiségbe.

Mondanom sem kell nem igazán tetszett a dolog, hogy pont ő segített ki a szorult helyzetemben, de sajna úgy tűnt, hogy a belépőkártyámat otthon hagytam és anélkül igen nehezen juthatok be ebbe a létesítménybe. Miután a további biztonsági előírásoknak eleget tettünk végre beléphettünk a hatalmas előcsarnokba, ami immáron az épület alagsorában volt. A falon hatalmas betűk tájékoztattak bennünket az ügynökség nevéről, előttük egy hatalmas pult állt. A pultnál egy középmagas, telt idomú hölgy állt. Fényes szőke haját kontyba tűzte, orrán vékony keretes szemüveg ült. Feltoltam a napszemüvegemet a fejemre, ezzel hátra igazgatva a szemembe hulló tincseket, majd az imént említett pulthoz léptem.

-         - Hali Jess! – köszöntem a hölgynek egy bájos mosolyt villantva, s közben a pultra könyökölve.

-         - Látom elemedben vagy Ren. – mosolyodott el Jessica. – De majd lelohad a kedved. A Főnök már most tajtékzik, az elmúlt fél órában legalább tizenötször zörgette a telefont, hogy küldjelek be hozzá, úgyhogy jobb, ha sietsz.

-         - Köszike. – pillantottam rá némi hálát sugározva. – Találkozunk, miután kiosztott. – intetem, majd ellöktem magamat a pulttól.

-         - Már ha túléled! – szólt utánam, mire csak felmutattam a hüvelykujjamat jelezve, hogy minden rendben lesz.

Majd ismét csak elindultam egy megszokott útvonalon fel az emeletre. Mögöttem léptek hallatszottak, ebből tudtam, hogy valaki mindenáron szeretne velem tartani. Beszálltam a liftbe, majd megvártam, hogy a rám ragadt matrica (aki természetesen Drew volt) kövessen és megnyomja a megfelelő gombot. Csendben utaztunk, habár nekem lett volna egynehány kérdésem a társamhoz, de inkább hallgattam. Amikor a felvonó megállt zsebre tett kézzel követtem a pasast, aki természetesen ugyanoda tartott, ahova én (legalábbis az útvonalából és az arckifejezéséből ezt a következtetést vontam le). Végigmentünk a fényképekkel díszített, luxuskivitelben kidolgozott folyosón, ami a Főnök irodájához vezetett. Amikor elértük a nagy szilfa ajtót, Drew udvariasan a titkárnő tudtára adta jövetelünk okát, aki ezek után közölte a Főnökkel és az ajtón hamarosan be is léphettünk. Hatalmas terem volt, a falak mentén méretes középkori bútorok voltak. A polcokon és az alacsonyabb fiókos szekrények tetején épületek makettjei álltak. A helyiség végében egy hatalmas íróasztal állt mögötte egy borzalmasan nagy irodai székkel. A látvány rám azonban már semmilyen hatással nem volt. Rengetegszer megjártam már ezt a helyet.

-         - Martin ügynök! – dördült a Főnök hangja, amint megfelelő távolságba értünk. Z (mert mindenki csak így ismerte a főnököt) az íróasztalra könyökölve várakozott ránk és arckifejezése alapján (szokás szerint) igencsak ingerült volt. – Az ég szerelmére miért nem képes maga válaszolni semmilyen hívásra! – üvöltött rám. – Két napja csörgettük magát, mire volt szíves és megtisztelt bennünket a jelenlétével!

-         - Bocs, Főnök. – sandítottam oldalra, de sajnos most épp jogosan volt rám dühös. Habár tehetek én róla, hogy nem bírom a kütyüit? Örülök, hogy fenn hagyhatom őket az emeleten, viszont onnan nem annyira hallatszik le, mint amennyire nem. -  Elismerem, jobban kellene figyelnem. De muszáj volt hajnalok hajnalán, a forróvonalon hívnia? – pillantottam rá, de ő csak az orrnyergét masszírozta.

-         - Martin, ha nem maga lenne az egyik legjobb ügynökünk már rég kipenderítettem volna innen a hanyag hozzáállása miatt. – morogta, de úgy tűnt lehűtötte az agyát, vagy legalábbis nem akarta tovább folytatni a lecseszést. – Mindegy, nem ezért hívtam ide magukat. A közös ügyükről kell beszélnünk. Drew ügynök már megkapta az aktákat és remélem már át is tanulmányozta őket.

-         - Igen, uram. – válaszolta a társam. – Azonban…

-         - Magának is azt javaslom, hogy a következő órákban alaposan olvassa át az ügyet, ugyanis a lehető legkorábban kell lezárniuk. – folytatta Z, figyelemre sem méltatva Drew hozzászólását.

-         - Már volt szerencsém belepillantani. – mordultam fel. – Habár fogalmam sincs, hogy ez az ügy miért került az ügynökségünkhöz, egy sorozatgyilkossal a rendőrség is el tud bánni. – jegyeztem meg karba tett kézzel.

-         - Ahha. Ezek szerint valóban csak belepillantott az ügybe. Jellemző. Akkor, ha már itt vagyunk, legyen szíves és olvassa át a három korábbi áldozat valamint az elmúlt két napban a további három áldozat halálának körülményeiről szóló leírást. – adta a kezembe a papírokat.

Átvettem és belenéztem. Hat áldozat, ráadásul az utolsó három az elmúlt két napban. Ez az ember valami nagyon nagyra készül. – gondoltam és a figyelmemet az aktára korlátoztam. Miközben olvastam a leírásokat az arcom legalább hatszor változtatott árnyalatot, természetesen egyre világosabbá és világosabbá, a szemem pedig addig kerekedett, mint egy pár hónapos kisbabáé. Miután végeztem a tanulmányozással, felnéztem a Főnökre. Láttam az arcán, hogy tudja, végre megértettem.

-         - Ez lehetetlen… - leheltem hitetlenül.