A nappaliban
kuporogtam, egy csésze kávéval a kezemben, a kanapén ülve és bámultam magam
elé. Már elég későre járt az idő, nekem azonban igazán semmihez nem volt
kedvem. Az elmúlt három napon filozofáltam. Annyi baklövést követtem el, mióta
hazaértem, hogy számolni sem tudom. A legnagyobbat mégis évekkel ezelőtt
hibáztam…
Hirtelen
arra lettem figyelmes, hogy valaki eszeveszetten kopogtat az ajtón. Kinéztem az
ablakon (amit még az előző nap sürgősen megcsináltattam), de a sötétben nem
láttam ki lehet, az, úgyhogy feltápászkodtam és a csészével a kezemben az
ajtóhoz vonszoltam magam.
-
- Nyitom!
– szóltam ki némileg fásultan, útközben, majd pár perc múlva, mikor odaértem
eleget is tettem eme ígéretemnek. – Tessék! – néztem fel, s a kezemben tartott
csésze egy pillanat leforgása alatt hangos csörrenéssel a földre hullott, s
összetört darabkái között elfolyt a korábban még benne lévő kávé. Minden
fásultságom elinalt, helyébe ijedelem és aggodalom költözött. Az ajtóban Scott
állt Drew vállára támaszkodva, arca meggyötört volt. – Mi történt? – kérdeztem elhűlve.
-
- Később.
– intett le hűvösen Drew. – Előbb engedj be, szegény srác teljesen ki van, jót
tenne neki némi pihenés, és a bokája is valószínűleg kiment.
-
- Persze.
– álltam félre az ajtóból, s hevesen bólogatva beengedtem őket, majd becsuktam
mögöttük az ajtót.
Áttornáztuk
magunkat a széthullott porcelán cserepeken és feltámogattuk Scottot a
szobájába, mert valóban nehezen állt rá az egyik lábára. Lefektettem az ágyára,
majd levettem a lábáról a cipőt és hideg borogatást tettem a felduzzadt
bokájára. Aztán hagytuk, hadd aludjon, mi ketten pedig lementünk a földszintre.
Drew is sántikált még egy kicsikét az előző nap reggeli lövéstől, de próbálta
palástolni. Mintha azt hinné, hogy nem veszem észre… Drew bement a nappaliba és
helyet foglalt a kanapén, én pedig összetakarítottam az összetört csésze és
kávé maradványait az ajtó elől. Miután mindezzel végeztem csatlakoztam hozzá és
vele szembe leültem egy fotelbe. Várakozón néztem rá, vártam a magyarázatot. Az
ujjaim idegesen doboltak a karfán.
-
- Mondd
már! – sürgettem, mert láttam az arcán, hogy mondaná, csak húzza az agyamat.
Egyenesen rám nézett és mindez látszott a szemén. Azonban én igencsak híján
voltam a türelmemnek, végtére is a testvéremről volt szó, akit eleve azért
hagytam el, hogy ne kerüljön veszélybe miattam. Drew felsóhajtott.
-
- Nem
gondoltam volna, hogy csak ennyi eszed van. – kezdett a beszédébe. Kérdőn
bámultam rá, de ő most már a szobát fedezte fel a tekintetével. – Azok alapján,
amiket hallottam, sokkal többet feltételeztem rólad. Úgy tudtam, hogy Renee
Martin, a titkosszolgálat, egyik legjobb ügynöke. Akkor viszont, miért nem tud
gondolkodni? – pillantott rám ismét, szemei elgondolkodóak voltak.
-
- Megmagyaráznád?
-
- Azért
lehetett volna annyi sütnivalód, hogy nem engeded el az öcsédet, tök egyedül,
ráadásul késő délután, amikor már szürkül. – nézett rám sokatmondóan.
-
- Te
akartad annyira, hogy küldjem haza! – fakadtam ki, minta az újdonsült társamra kenhetném azt, hogy
az öcsém megsérült, holott semmi köze az egészhez. Gondolom…
-
- Igazad
van. – mondta lágyabban, miközben alkarjaival, elgondolkozva a combjaira
támaszkodott. (áhh… meg kell jegyeznem ezt a mozdulatot, mert úgy tűnik,
szereti csinálni…) – Én is hibás vagyok, hisz én se gondolkoztam túlságosan
józanul, amikor csak úgy rád támadtam, hogy küldd haza Scottot. Eszembe kellett
volna, hogy jusson, hogy elhagyni egy ügynök házát, amire előző nap lőttek, nem
túl veszélytelen. jogos.
-
- Jól
van, most már hagyjuk ezt. Mindketten hibásak vagyunk és kész. – De inkább én, hisz úgy tűnik, ha Scottról
van szó, nem vagyok képes értelmes döntéseket hozni… - De végre
elmesélhetnéd, hogy mi a fene is történt? Scottnak már rég a vonaton kellene ülnie
hazafelé!
-
- Pár
utcányival arrébb találtam rá. Gyanakodóan, ide-oda tekintgetve, túlságosan is
óvatosan botorkált vissza hozzád, vagy legalábbis ebbe az irányba. Én pedig az
autómban ülve pillantottam meg őt, felvettem és idehoztam. – magyarázta el
röviden.
-
- ÉS?
– szóltam nyomatékosan, mire felsóhajtott, látván, hogy addig úgy sem szállok le
róla, amíg el nem mond mindent.
-
- Elmondtam,
hogy miután elindult tőled, EGYEDÜL… - nézett rám, hangsúlyozva az egyedül szót, mire a szememet forgattam.
– Arra lett figyelmes, hogy követik. Egy furgon jött utána feltűnően lassan és
bármerre fordult, követte. Ezért megpróbált befordulni minden kis utcába, minél
kacskaringósabban közlekedett, két okból. Az egyik, hogy megbizonyosodjon róla,
hogy valóban ő miatta csigáznak az úton, a másik pedig, hogy lekoptassa őket.
-
- Okos
fiú. – bólintottam elismerően és elvigyorodtam. – Az én vérem. – jelentettem ki
büszkén.
-
- Hátha
tényleg csak annyira okos, mint te, akkor nem viszi sokra. – horkant fel Drew.
-
- Ne
térjünk el a tárgytól. – öltöttem ki a nyelvemet, mire a társam bólintott.
-
- Amikor
úgy tűnt, hogy nem üldözik, vagyis amikor nem látta az üldözőit, akkor futott,
és ha hirtelen megjelentek, akkor beugrott valahová. Így sérült meg a bokája
is. Legalábbis nekem ezt mondta. Minthogy a legutolsó, ilyen elbújása rosszul
sült el, ezért nem kockáztatta meg, hogy előjön, hisz állni is alig tudott, nem
hogy szaladni, ezért megvárta, amíg a furgon eltűnik. Megjegyzem, ahogy
elmondta, elég sokáig várt. Aztán elindult vissza hozzád, több okból is.
Lekéste a vonatát. Te voltál az egyetlen, akit ismert. Alig állt a lábán, és
nem csak abban az értelemben, hogy fájt a bokája, hanem teljesen ki is volt
fáradva. És, bár nem ismerte be, szerintem igencsak megijedhetett és félt
egyedül tovább menni. Mire rátaláltam, már több kilométert gyalogolt, mert
mivel hogy összevissza futkározott, hogy lekoptassa a furgont, így eléggé el is
tévedt, úgyhogy nehezen talált vissza ismerős helyre. A többit pedig tudod. –
fejezte be és rám nézett.
Még
emésztettem a hallottakat. Ökölbe szorultak a kezeim és hátravetettem a fejem. Az
agyam egyre csak pörgött. Megoldást kerestem a helyzetre, mert ez így nem
maradhat. Így is túl nagy veszélybe
sodortam Scottot, ráadásul, most már őt is ismerik, hisz ma követték. Tudják,
hogy az én házamból jött ki, tehát nem mehet haza, legalábbis ilyen körülmények
közt, mint ma, nem. De itt sem maradhat, mert sosem lehet, tudni, hogy mikor
kell bevetésre mennem, és egyedül nem hagyhatom. Teljesen képzetlen és nem tud
magára vigyázni. Jól van, ma tanúbizonyságát adta, hogy nincs híján a józanésznek,
de fegyvertelenül mégsem menekülhet meg olyanok elől, akik géppuskával
vadásznak rá. Nem. Ez sem megoldás. De akkor mi az? Oh, Scott! Hiba volt ide
jönnöd! Fogalmad sincs mekkora veszélybe sodortad ezzel magad. Igaz… Ez i az én
hibám. Ha már korábban el lett volna magyarázva neki, minden rólam (vagy, ha
nem is minden, akkor legalább a fontosabb dolgok) és tartottam volna vele a
kapcsolatot, akkor talán nem történt volna meg mindez. A túlzott óvatosságom
sodorta veszélybe őt, és ki tudja mi lesz ennek a következménye?...
-
- Ezen
a helyzeten változtatni kell. – közöltem, hosszú csend után.
-
- Egyet
értek. – bólintott Drew.
-
- Az
lesz a legjobb, ha Scott egy ideig itt marad. – néztem rá. – Nem túl sokáig,
csak addig, amíg megoldjuk ezt az ügyet. Tudom, hogy bármikor lehet dolgunk, de
Scott nagyfiú már, kitalálunk valamit. Addig is, jobb, ha úgy viselkedünk,
mintha semmi különleges nem lenne itt.
-
- És
mégis, hogy akarod ezt megvalósítani? Nem küldheted őt suliba, mert ismerik! –
nézett rám Drew, arca semmi hamisságot nem tükrözött, sőt, mintha ő is aggódott
volna. De ezt aligha bírtam elképzelni, hisz még alig ismerjük egymást. Pár
napja ismerkedtünk meg… Méláztam el ezen egy pillanatra.
-
- Igazad
van. – értettem egyet. – Magántanuló lesz, hisz abba senki sem köthet bele…
-
- Te
megvesztél? Magántanuló? És mégis hogyan képzelted? Ide fog járni egy
magántanár? Egy civil? Te tényleg nem vagy eszednél! – fakadt ki a szavamba
vágva.
-
- Sss!
– csitítottam és az emeletre mutattam, hogy a kis betegünk pihenne. – Azért ennyire hülye még én sem vagyok. Te,
leszel a magántanár. – mutattam rá. Láttam rajta, hogy fenn akar akadni ezen az
ötleten, de nem hagytam neki időt, hogy közbeszóljon. – Így mind a ketten rajta
tarthatjuk a szemünket, amíg itt van. Ráadásul tekintve, hogy a bokája
megsérült, egy ideig amúgy sem mehetne el, úgyhogy még jól is jön ki. És amint
ennek az egésznek vége lesz, a lehető legkevésbé feltűnően hazavisszük.
-
- Rendben.
– morogta. – Végül is ez az egyetlen épeszű dolog, amit tehetünk. Benne vagyok.