2013. október 28., hétfő

6.rész

Ezzel a résszel siettem, hisz, alig írtam, mióta elkezdtem ezt a blogot, úgyhogy jöttem ezzel :D Nem lett túl tartalmas, de azért remélem tetszeni fog. Komiban várom a véleményeteket^^



A nappaliban kuporogtam, egy csésze kávéval a kezemben, a kanapén ülve és bámultam magam elé. Már elég későre járt az idő, nekem azonban igazán semmihez nem volt kedvem. Az elmúlt három napon filozofáltam. Annyi baklövést követtem el, mióta hazaértem, hogy számolni sem tudom. A legnagyobbat mégis évekkel ezelőtt hibáztam…

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki eszeveszetten kopogtat az ajtón. Kinéztem az ablakon (amit még az előző nap sürgősen megcsináltattam), de a sötétben nem láttam ki lehet, az, úgyhogy feltápászkodtam és a csészével a kezemben az ajtóhoz vonszoltam magam.

-        
- Nyitom! – szóltam ki némileg fásultan, útközben, majd pár perc múlva, mikor odaértem eleget is tettem eme ígéretemnek. – Tessék! – néztem fel, s a kezemben tartott csésze egy pillanat leforgása alatt hangos csörrenéssel a földre hullott, s összetört darabkái között elfolyt a korábban még benne lévő kávé. Minden fásultságom elinalt, helyébe ijedelem és aggodalom költözött. Az ajtóban Scott állt Drew vállára támaszkodva, arca meggyötört volt. – Mi történt? – kérdeztem elhűlve.

-         - Később. – intett le hűvösen Drew. – Előbb engedj be, szegény srác teljesen ki van, jót tenne neki némi pihenés, és a bokája is valószínűleg kiment. 

-         - Persze. – álltam félre az ajtóból, s hevesen bólogatva beengedtem őket, majd becsuktam mögöttük az ajtót.

Áttornáztuk magunkat a széthullott porcelán cserepeken és feltámogattuk Scottot a szobájába, mert valóban nehezen állt rá az egyik lábára. Lefektettem az ágyára, majd levettem a lábáról a cipőt és hideg borogatást tettem a felduzzadt bokájára. Aztán hagytuk, hadd aludjon, mi ketten pedig lementünk a földszintre. Drew is sántikált még egy kicsikét az előző nap reggeli lövéstől, de próbálta palástolni. Mintha azt hinné, hogy nem veszem észre… Drew bement a nappaliba és helyet foglalt a kanapén, én pedig összetakarítottam az összetört csésze és kávé maradványait az ajtó elől. Miután mindezzel végeztem csatlakoztam hozzá és vele szembe leültem egy fotelbe. Várakozón néztem rá, vártam a magyarázatot. Az ujjaim idegesen doboltak a karfán.

-         - Mondd már! – sürgettem, mert láttam az arcán, hogy mondaná, csak húzza az agyamat. Egyenesen rám nézett és mindez látszott a szemén. Azonban én igencsak híján voltam a türelmemnek, végtére is a testvéremről volt szó, akit eleve azért hagytam el, hogy ne kerüljön veszélybe miattam. Drew felsóhajtott.

-         - Nem gondoltam volna, hogy csak ennyi eszed van. – kezdett a beszédébe. Kérdőn bámultam rá, de ő most már a szobát fedezte fel a tekintetével. – Azok alapján, amiket hallottam, sokkal többet feltételeztem rólad. Úgy tudtam, hogy Renee Martin, a titkosszolgálat, egyik legjobb ügynöke. Akkor viszont, miért nem tud gondolkodni? – pillantott rám ismét, szemei elgondolkodóak voltak.

-         - Megmagyaráznád?

-         - Azért lehetett volna annyi sütnivalód, hogy nem engeded el az öcsédet, tök egyedül, ráadásul késő délután, amikor már szürkül. – nézett rám sokatmondóan.

-         - Te akartad annyira, hogy küldjem haza! – fakadtam ki, minta az újdonsült társamra kenhetném azt, hogy az öcsém megsérült, holott semmi köze az egészhez. Gondolom…

-         - Igazad van. – mondta lágyabban, miközben alkarjaival, elgondolkozva a combjaira támaszkodott. (áhh… meg kell jegyeznem ezt a mozdulatot, mert úgy tűnik, szereti csinálni…) – Én is hibás vagyok, hisz én se gondolkoztam túlságosan józanul, amikor csak úgy rád támadtam, hogy küldd haza Scottot. Eszembe kellett volna, hogy jusson, hogy elhagyni egy ügynök házát, amire előző nap lőttek, nem túl veszélytelen. jogos.

-         - Jól van, most már hagyjuk ezt. Mindketten hibásak vagyunk és kész. – De inkább én, hisz úgy tűnik, ha Scottról van szó, nem vagyok képes értelmes döntéseket hozni… - De végre elmesélhetnéd, hogy mi a fene is történt? Scottnak már rég a vonaton kellene ülnie hazafelé!

-         - Pár utcányival arrébb találtam rá. Gyanakodóan, ide-oda tekintgetve, túlságosan is óvatosan botorkált vissza hozzád, vagy legalábbis ebbe az irányba. Én pedig az autómban ülve pillantottam meg őt, felvettem és idehoztam. – magyarázta el röviden.

-         - ÉS? – szóltam nyomatékosan, mire felsóhajtott, látván, hogy addig úgy sem szállok le róla, amíg el nem mond mindent.

-         - Elmondtam, hogy miután elindult tőled, EGYEDÜL… - nézett rám, hangsúlyozva az egyedül szót, mire a szememet forgattam. – Arra lett figyelmes, hogy követik. Egy furgon jött utána feltűnően lassan és bármerre fordult, követte. Ezért megpróbált befordulni minden kis utcába, minél kacskaringósabban közlekedett, két okból. Az egyik, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban ő miatta csigáznak az úton, a másik pedig, hogy lekoptassa őket.

-         - Okos fiú. – bólintottam elismerően és elvigyorodtam. – Az én vérem. – jelentettem ki büszkén.

-         - Hátha tényleg csak annyira okos, mint te, akkor nem viszi sokra. – horkant fel Drew.

-         - Ne térjünk el a tárgytól. – öltöttem ki a nyelvemet, mire a társam bólintott.

-         - Amikor úgy tűnt, hogy nem üldözik, vagyis amikor nem látta az üldözőit, akkor futott, és ha hirtelen megjelentek, akkor beugrott valahová. Így sérült meg a bokája is. Legalábbis nekem ezt mondta. Minthogy a legutolsó, ilyen elbújása rosszul sült el, ezért nem kockáztatta meg, hogy előjön, hisz állni is alig tudott, nem hogy szaladni, ezért megvárta, amíg a furgon eltűnik. Megjegyzem, ahogy elmondta, elég sokáig várt. Aztán elindult vissza hozzád, több okból is. Lekéste a vonatát. Te voltál az egyetlen, akit ismert. Alig állt a lábán, és nem csak abban az értelemben, hogy fájt a bokája, hanem teljesen ki is volt fáradva. És, bár nem ismerte be, szerintem igencsak megijedhetett és félt egyedül tovább menni. Mire rátaláltam, már több kilométert gyalogolt, mert mivel hogy összevissza futkározott, hogy lekoptassa a furgont, így eléggé el is tévedt, úgyhogy nehezen talált vissza ismerős helyre. A többit pedig tudod. – fejezte be és rám nézett.

Még emésztettem a hallottakat. Ökölbe szorultak a kezeim és hátravetettem a fejem. Az agyam egyre csak pörgött. Megoldást kerestem a helyzetre, mert ez így nem maradhat. Így is túl nagy veszélybe sodortam Scottot, ráadásul, most már őt is ismerik, hisz ma követték. Tudják, hogy az én házamból jött ki, tehát nem mehet haza, legalábbis ilyen körülmények közt, mint ma, nem. De itt sem maradhat, mert sosem lehet, tudni, hogy mikor kell bevetésre mennem, és egyedül nem hagyhatom. Teljesen képzetlen és nem tud magára vigyázni. Jól van, ma tanúbizonyságát adta, hogy nincs híján a józanésznek, de fegyvertelenül mégsem menekülhet meg olyanok elől, akik géppuskával vadásznak rá. Nem. Ez sem megoldás. De akkor mi az? Oh, Scott! Hiba volt ide jönnöd! Fogalmad sincs mekkora veszélybe sodortad ezzel magad. Igaz… Ez i az én hibám. Ha már korábban el lett volna magyarázva neki, minden rólam (vagy, ha nem is minden, akkor legalább a fontosabb dolgok) és tartottam volna vele a kapcsolatot, akkor talán nem történt volna meg mindez. A túlzott óvatosságom sodorta veszélybe őt, és ki tudja mi lesz ennek a következménye?...

-         - Ezen a helyzeten változtatni kell. – közöltem, hosszú csend után.

-         - Egyet értek. – bólintott Drew.

-         - Az lesz a legjobb, ha Scott egy ideig itt marad. – néztem rá. – Nem túl sokáig, csak addig, amíg megoldjuk ezt az ügyet. Tudom, hogy bármikor lehet dolgunk, de Scott nagyfiú már, kitalálunk valamit. Addig is, jobb, ha úgy viselkedünk, mintha semmi különleges nem lenne itt.

-         - És mégis, hogy akarod ezt megvalósítani? Nem küldheted őt suliba, mert ismerik! – nézett rám Drew, arca semmi hamisságot nem tükrözött, sőt, mintha ő is aggódott volna. De ezt aligha bírtam elképzelni, hisz még alig ismerjük egymást. Pár napja ismerkedtünk meg… Méláztam el ezen egy pillanatra.

-         - Igazad van. – értettem egyet. – Magántanuló lesz, hisz abba senki sem köthet bele…

-         - Te megvesztél? Magántanuló? És mégis hogyan képzelted? Ide fog járni egy magántanár? Egy civil? Te tényleg nem vagy eszednél! – fakadt ki a szavamba vágva.

-         - Sss! – csitítottam és az emeletre mutattam, hogy a kis betegünk pihenne. – Azért ennyire hülye még én sem vagyok. Te, leszel a magántanár. – mutattam rá. Láttam rajta, hogy fenn akar akadni ezen az ötleten, de nem hagytam neki időt, hogy közbeszóljon. – Így mind a ketten rajta tarthatjuk a szemünket, amíg itt van. Ráadásul tekintve, hogy a bokája megsérült, egy ideig amúgy sem mehetne el, úgyhogy még jól is jön ki. És amint ennek az egésznek vége lesz, a lehető legkevésbé feltűnően hazavisszük.

-         - Rendben. – morogta. – Végül is ez az egyetlen épeszű dolog, amit tehetünk. Benne vagyok.

2013. október 25., péntek

5.rész

Szijasztok! Úgy tűnik végre idáig is eljutottam :3 A bocsánatotokat kérem azért, mert csak ilyen későn tudtam hozni az új részt, de igazából nincs mentségem rá. Remélem azért a történet valamilyen szinten kárpótolni fog benneteket. Én mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy végül is Rennek vagy Scottnak van igaza, mert szerintem bizonyos szinten mindkettőjüknek, de azért kíváncsi vagyok a ti benyomásotokra is :D Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^



Mire leértünk, úgy tűnt Drew már alaposan kényelembe helyezte és nem is túlságosan zavartatta magát. A konyhában ücsörgött egy fal mellé tolt széken, terpeszben ülve, hátravetett fejjel. Amikor beléptem felém fordult és pont szemben volt velem, ahogy megálltam a konyha bejáratánál. Scott zsebre tett kézzel jött utánam és állt meg mellettem.
-         - Te komolyan ennyire hülye vagy? – rivallt rám az újdonsült társam, amikor megpillantotta az öcsémet. Azonban válaszolni már nem volt időm (már nem mintha tudtam volna mit, mert azt sem tudtam, mire gondol), mert a tesóm közbeszólt.
-         - Ez meg ki? – bökött az felé, némileg még álomittasan.
Rápillantottam Scottra, majd Drewra. Ez utóbbi választ várva tekintett rám, (gondolom) szavait nyomatékosítván, előrehajol, s alkarjaival a combjaira támaszkodott. Talán azt hitte, nem veszem észre, de egy pillanatra fájdalmasan megvonaglott az arca, mire tekintetemmel elkezdtem kutatni ennek a jelenségnek az okát. Hamarosan rá is leltem.
-         - Úristen! Te vérzel! – kiáltottam fel, mintha még sosem láttam volna hasonlót, elfeledkezve az imént nekem szegezett kérdésekről.
-         - Na, nem mondod?! – jegyezte meg cinikusan Drew, miközben ujjait hozzáérintette a halántékán lévő sebhez, ellenőrizve, hogy valóban vérzik-e még. Úgy tűnt nem.
-         - Nem a homlokod, hanem a lábad! – magyaráztam és odaléptem hozzá
Ő elfordította a fejét. És valóban. Jól láttam. A bal külső combján egy méretes vérfolt díszítette sötétszínű farmerét, sőt most, hogy közelebbről is meg tudtam nézni, megpillantottam a nadrágszár szélén lévő golyóütötte lyukat is.
-         - Eltalált? – hüledeztem, mire megvonta a vállát.
-         - Túl hamar vett észre, mikor kiértem a tetőre. De csak súrolta… - válaszolt. 
Vagyis kezdett bele a válaszába, mert a végét már nem vártam meg, hanem elindultam, hogy összeszedjek némi elsősegélynyújtó cuccost. A dobozt az emeleti fürdőszobában tartottam, egy viszonylag eldugott, mégis számomra könnyen elérhető helyen, végül is fő a biztonság. Előkotorva a megfelelő eszközöket, elindultam visszafelé a konyhába, ami nagyjából ugyanúgy állt, ahogyan otthagytam. Scott az ajtófélfának dőlve, zsebre tett kézzel ácsorgott, Drew pedig a fal melletti széken ült. Odamentem hozzá, majd szétvágtam a nadrágját és elláttam a sebét. Szerencsére valóban csak súrolta a golyó. Nem tartott sokáig, miután végeztem összetakarítottam magam után és elpakoltam mindent, csak ezek után mentem vissza a konyhába. A helyzet továbbra is változatlan volt. A pultnak támaszkodtam és végigfuttattam a tekintetemet rajtuk.
-         - Kértek kávét? – kérdeztem, mire mindketten a fejüket rázták.
-         - Viszont azt megmondhatnád, hogy miért nem szóltál arról, hogy egy civil tartózkodik nálad. És egyáltalán ki ez?
-         - Na, arra én is kíváncsi lennék, hogy kit tisztelhetek, eme úriemberben. – mondta Scott, mire felsóhajtottam.
-         - Ti komolyan nem bírnátok ki még egy kicsit? Nem zavar, hogy most nincs kedvem narrátort játszani? – nyafogtam, hátha megértő fülekre találok bennük, de nem jártam sikerrel. 

-         - NEM! – vágták rá egyszerre és egyikük sem tűnt olyan vidámnak, ahogy ismerem őket. Blah…
-         - Akkor úgy tűnik nem úszom meg. Akkor hát, kezdjük az egyszerűbbel… Scott, ő az újdonsült társam, akit magam is ma is mertem meg. – mutattam a fal mellett terpeszkedő úrra. – A neve Alexander Drew. Drew, ő pedig az öcsém. – sandítottam a tesómra. – Scott. – végre elvigyorodtak, gondolom látván, hogy nem egymás ellenségei, és Scott is lehuppant mellém az egyik székre. – Látom sikerült feldobnom a hangulatot… - húzódott egy félmosoly az arcomra.
-         - Örülök, de arra is válaszolnál, hogy mit keres itt az öcséd, holott nekem olyan információim vannak rólad, hogy teljesen egyedül élsz?
-         - Tegnap estig én is úgy tudtam, hogy egyedül vagyok. – vontam meg a vállam. – Csakhogy mire hazaértem, kedves öcsikém, már itt volt. – böktem meg a vállát.
-         - Ezt úgy mondod, mintha csak púp lennék a hátadon. – mondta sértődést színlelve.
-         - Nyugi van, tudod, hogy szeretlek. – karoltam át a nyakát egy puszikát nyomva a homlokára, mire fintorogva elrántotta a fejét… vagyis csak rántotta volna, mert méág mindig öleltem, közben meg vaku villant.
-         - Ezt elteszem emlékbe… - mosolyogta Drew, miközben eltette a telefonját. Én pedig csak kiöltöttem a nyelvemet. Közben pedig elgondolkoztam azon, hogy nekem evvel az idiótával kell majd együtt dolgoznom. Blah…
-         - De amúgy nem tudom mit vagy úgy oda. – sóhajtottam fel. – Ártott neked bármit is Scotty? – borzoltam össze az öcsém haját, továbbra sem engedve, hogy szabaduljon tőlem.
-         - Nem, de ha tudom, akkor például nem támadok rád, tesztelésképp. És ez a lövöldözés?! Van róla fogalmad, mekkora bajba sodorhattad volna őt, avval, hogy nem szóltál nekem?
-         - Rögtön te lettél a főnök, avval, hogy idejöttél? – csattantam fel. – Ki kell, hogy ábrándítsalak: én eddig mindig egyedül dolgoztam és ne akard, hogy rögtön csapatjátékos legyen belőlem. Ráadásul erről az egész társasosdiról én semmit sem tudtam, úgyhogy nyugodj le!
-         - Jól van, jogos. – emelte védekezőn maga elé a kezét. – De azért tényleg szólhattál volna, mert a helyzethez mérten, valóban elég eszelős volt a tervem. Az a pasas simán szétlőtte volna az egész házat Scottal együtt.
-         - Áhh… jó tudni, hogy engem simán szétlövettél volna, de őt nem.
-         - Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – vigyorgott. – De komolyra fordítva a szót, ő egy civil, és mindig a civilek védelme az elsődleges.
-         - Igazad van, hülye voltam. - láttam be és eleresztettem az öcsémet.
-         - Örülök, hogy így tisztáztátok a nézeteltéréseiteket, de elmondanátok végre, hogy mi a franc történt itt? – Drew kérdőn nézett rám.
-         - Nehogy már? Semmibe sem avattad be? És az öcséd?
-         - Csak, hogy tudd – néztem a társamra. – Scottot hét éve, mióta eljöttem, hogy ügynök legyek, nem láttam, és most is teljesen váratlanul toppant be, mint már azt említettem. 10 éves volt, amikor ott hagytam, annál azért több eszem volt, hogy ilyenekről beszéljek neki, aztán meg bajba sodorja magát…
-         - Mi ez az ügynökösdi? – kapott a szavon az öcsém. A homlokomra csaptam. A fene! Hogy lehetek ilyen idióta?! – Ti titkos ügynökök vagytok? Azta, de sirály!!!
-         - Igen azok vagyunk, de nem kéne ezt híresztelni! És mivel most már te is itt vagy, így jobb, ha azt teszed, amit mondok. – néztem rá komolyan. – Láttad mi történt az előtérben. Egy fickó épp most akart kiiktatni engem, ami amúgy itthon nem sűrűn fordul elő, de ez csak egy volt azok közül, akiknek, vagy akiknek a felbérlőinek szemet szúrtam. Az lesz a legjobb…
-         - Ha most hazamész. – fejezte be a mondatomat Drew és felállt. – Ez nem gyerekeknek való, nem is tudom miért nem küldted haza már akkor, amikor megérkezett. Tényleg ennyire elvette az eszedet.
-         - Nem vagyok már gyerek! – védekezett Scott, őt ez zavarta a legjobban. Hát engem nem. Drewnak igaza volt és ezt már akkor is jól tudtam, amikor megpillantottam őt a konyhában. Tudtam, hogy veszélyben van mellettem, de annyira hiányzott, hogy erről valamiért nem akartam tudomást venni. Csak örülni annak, hogy itt van. De hibáztam és ezt be kellett látnom. Scott támogatást keresve tekintett rám. – Mondd meg neki, Ren! Teljesen egyedül kerestelek meg és jöttem ide! Láthatod, nem vagyok már gyerek. – fordult ismét a társamhoz.
-         - Sajnálom Scott. – sütöttem le és fordítottam oldalra a tekintetemet. – De Drewnak igaza van. Könnyelmű voltam. Láthatod az életem nem fenékig tejfel és nem szeretném, hogyha veszélybe kerülnél miattam. A legjobb az lesz, ha hazamész, úgyhogy haza is fogsz. – felé fordultam és megfogtam a vállát. Tekintete hitetlenséget és csalódottságot árasztott. Ezek az érzések mélyen a szívembe martak. – Hidd el, nem azért hagytalak ott annak idején téged, mert nem szerettelek, hanem mert a munkám megkívánta. Nem sodorhatlak veszélybe, hisz az öcsém vagy. – erőltettem egy mosolyt az arcomra és át akartam ölelni, de ő ellökte a kezeimet.
-         - Ahham… az öcséd vagyok, akiről az elmúlt hét évben nem tudtál semmit. Akit egyszer sem kerestél vagy hívtál fel. Aki minden egyes születésnapján várta, hogy legalább a hangodat hallja, vagy egy e-mailt kapjon tőled. Igazad van, jobb, ha hazamegyek. Semmi keresnivalóm nincs itt. – komorodott el teljesen, majd felállt. Kezeit zsebre téve, szomorú arckifejezéssel indult el. – Összeszedem a cuccaimat. – közölte majd eltűnt.
-         - Istenem! – könyököltem az asztalra, a fejemet fogva. – Hogy lehetek ennyire hülye?! – Egy könnycsepp csorgott végig az arcomon, majd csöppent le az asztalra. Azt pedig egy csomó követte, egész kis pocsolyát alkotva az asztallapon…

2013. október 5., szombat

4.rész

Szijasztok! Sajnálom, hogy csak ilyen későn, de már itt van az új rész és remélem tetszeni fog^^ Komban várom a véleményeteket^^



Meghűlt bennem a vér. Már korántsem érdekelt az újdonsült társam, sem a hálószobaablakomon beköszönt lövedék. Egy valami érdekelt. A házam elülső részére mért gépfegyversorozat (ami akkor épp szünetelt, de ki tudja, mennyi ideig tarthat a támadónknak megtalálni a gondosan elrejtett tartalék tárat). Az imént még gyanúsnak tűnő (megjegyzem továbra sem sokkal kevésbé gyanús) pasasnak visszaadtam a fegyverét, gondolván, hogy ketten talán többre megyünk, habár ebben sem voltam olyan biztos. Annak ellenére, hogy továbbra sem bíztam benne, úgy éreztem még szükségem lehet a segítségére. Inamszakadva rohantam vissza a házba a hátsó ajtón, kezemben a kibiztosított fegyveremmel. Drew szaladt utánam. Egy pillanatra hátralestem, korábbi vigyorának hűlt helye sem volt. Keskeny zöld szemei komorak voltak és elszántak. Arcán komolyság tükröződött. Lövésre kész pisztolyát két kézre fogta, s mereven tartotta maga mellett. Úgy tűnt már nincs kedve viccelődni. Hát nekem sem volt. Semmi másra nem gondolván rohantam fel az emeletre, Scott szobájához. Az öcsém az ajtónál dörömbölt, hogy mégis milyen hülye játékot játszok vele. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Kinyitottam az ajtót és fellélegeztem.
-         - Hál’ Istennek semmi bajod.
-         - Mi a frászkarika folyik itt? – akadt ki.
-         - Majd elmondom. – Talán… tettem hozzá gondolatban. – Maradj itt és ne tégy semmit. – körbepillantottam. A sötétítő függönyök el voltak húzva az ablakoknál és a redőnyök sem voltak már leengedve. A kíváncsiság nagyúr. De ez akkor is veszélyes. – Ereszd le a redőnyöket és húzd be a függönyöket, aztán várj meg! – utasítottam, majd sarkon fordultam és kiléptem a szobából.
-         - Reen! – kiabált utánam, de addigra már elfordítottam a zárban a kulcsot és elindultam lefelé.
Nem hagyhatom, hogy az öcsémnek baja essen! A balga, mi a francért kellett idejönnie! Dühöngtem, de le kellett higgadnom. Mikor leértem a lépcsőn láttam, hogy Drew a szerteszét lőtt ablakok közt keresett fedezéket és lőrést. Kereste a megfelelő helyet és időpontot a lövésre, azonban úgy tűnt még nem lelte meg még a szemével sem a lövések forrását, amik immáron harmadjára csendültek fel. Hány tartalék tára lehet? Az egész házat ránk akarja omlasztani? Lehet… Hálát adtam az égnek, hogy a ház vastag falakra épült, így csak az ablakokon keresztül érhettek bennünket a lövedékek és azokat is sikerült eleddig elkerülnünk.
A falhoz bújtam az egyik szertehullott ablak mellé, kilestem rajta, majd a velem szemben guggoló Drewra néztem. Mutogatott. Egyszerűen megértettem. Látta a támadónkat, az általa leírt helyre pillantottam és némi erőlködés árán észre is vettem a szemközti ház tetejéről letekintő fegyvercsőnek a végét. Akkor épp nem szólt. Tulajdonosa valószínűleg épp a következő tárat kereste. Csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mi tart neki ezen ennyi ideig. Ismét Drew-ra pillantottam. Jelezte, hogy belekezd a tervébe. Kilesett a mellette lévő ablakmaradványon, majd pisztolyának csövét a párkányra támasztva meghúzta a ravaszt. A golyó süvített a levegőben és a szemben lévő ház ereszét találta el, pont ott, ahol a pasas hasalt. A lövöldöző felkapta a fejét, látván a viszonzott tüzet és újból ránk eresztett egy sorozatot. Drew kirohant a házból. Az idióta… Egyenesen a szemben lévő ház felé, a fedezékem mögül figyeltem, úgy tűnt az ámokfutó nem vette észre, mert egyenesen a házat bombázta, nem pedig őt. A barom… Közben Drew átért a házba és be is ment. Ahogy elnéztem senki nem volt otthon, bár egyébként is lakatlan. Mondjuk nem úgy tűnt, mintha az újdonsült társamnál otthon lettek volna… De azért eleget tettem a kérésének és követtem a tervét. Szemmel tartottam a támadónk menedékét és lőttem, hogy még jobban elvonjam a figyelmét. Ami sikerült is, ugyanis egyre több golyót zúdított az én fedezékemre. Valahogy nem voltam kíváncsi, hogyan is nézhet ki csinos kis lakásom elülső kertje. Egyébként is azon kezdett el zakatolni az agyam, hogy mégis miért akarják levadászni a házamat? Ártottam én mostanában valakinek? Nah jó… ez költői kérdés volt, de akkor is. Eddig még nem sűrűn akartak otthon kiiktatni. Szerencsére. Egyáltalán honnan tudhatták, hogy itt lakom? Egyre több a megválaszolatlan kérdés, de volt egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy ezekhez a megválaszolatlan kérdésekhez igen csak sok köze van Drewnak…
Egyszer csak megszűntek a lövések, s a fickó fegyverének a csöve megemelkedett, majd eltűnt. Felért! Gondoltam. Újabb lövések dörrentek, de már egyiknek a célpontja sem a házam volt. Kezemben a pisztolyommal, amiben csak remélni mertem, hogy még van töltény, kirohantam a házból és átrohantam a szemben lévőbe. Annak ellenére, hogy a terv nem így szólt, de azért mégiscsak egy civil tartózkodott a házban, aki veszélyeztetve volt. (igaz kötve hiszem, hogy ez érdekelte volna) Ráadásul az a civil a tulajdon öcsém, úgyhogy volt egy két keresetlen szavam a ficakhoz. Az említett épület egy több emeletes lakóház volt mellesleg, évek óta lakatlan lakásokkal. Kettesével szedve a lépcsőket rohantam fel a tetőre vezető ajtóhoz. Levegőt kapkodva léptem ki az ajtón és magam elé emeltem a fegyveremet, hátha szükségem lehet rá. De szerencsére nem volt. Körbenéztem. Az ámokfutó eszméletlenül hevert a tető peremétől nem túl távol, Drew pedig vizsgálgatta. A kirohanásomra felém fordult és rosszallóan rázta a fejét. Nem foglalkoztam vele. Éppen eléggé lekötött a lövöldözőnek a szemlélése. Nagydarab pasas volt, a negyvenes éveinek a vége felé járhatott. Ruházata nem engedett arra következtetni, hogy túl nagy figyelmet fordítana rá. Egyszerű és már igen kopott farmernadrágot és melegítő felsőt viselt. Arca sem volt túl ápolt, borostás volt, napok óta nem borotválkozhatott, orra ferde volt, többször beverhették már, álla alatt méretes toka díszelgett. Ezenfelül vagy ezerféle színben pompázott az arca, amit annak tudtam be, hogy nem rég eléggé összeverekedhettek Drewval. A fegyverét nem láttam, úgyhogy körbefuttattam a tekintetemet a tetőn. Tőle jó pár méterre az ügynök irányában leltem rá a hatalmas gépfegyverre és az eszközt elnézve dunsztom sem volt miért cserélt olyan sűrűn tárat. Aztán visszafordultam a hapsi felé. Vagyis fordultam volna, csak időközben a pillantásom megállapodott Drewn. A krapek sem festett valami jól. Az ő arcán is több féle szín fogócskázott, szemöldöke felrepedt, szája csakugyan. Elvigyorodtam és odaléptem hozzá.
-         - Kár a szép pofikádért. – jegyeztem meg, mire ő is elvigyorodott. Most hogy vége lett az akciónak, úgy tűnt nem lehet elkomorítani.
-         - Már is megtetszettem magácskának? – nézett rám, aztán a tekintete félresiklott. Én is abba az irányba néztem. A gépfegyver csövével találtam szemben magam. TE HÜLYE! MIÉRT BAMBULTÁL EL?! A hatalmas stukker mögött a korábbi lövöldöző vigyorgott diadalittasan, vérző szájjal.
-         - Most meghalsz némber! – krákogta a pasas és meghúzta a ravaszt. Nem tudtam mozdulni, de nem lett volna elég időm ahhoz, hogy magam elé rántsam a pisztolyomat, vagy elugorjak a lövés elől, túl közel volt hozzám. De a lövés mégsem dördült el, bárhogy is rángatta a ravaszt a sörhasú, úgy tűnt ismét csak kiürült a tár. Ilyen szerencsém sem lehet… Valahogy az egész életem lepergett előttem akkor. Drew azonban gyorsan reagált, amikor látta, hogy a fegyver nem sül el. A pasas mögött termett és ismét leütötte.
-         - Szedje már össze magát! – kiáltott rám, mire megráztam a fejem, s a zsebemből előkapott mobiltelefon segítségével tárcsáztam az illetékest, hogy kezdjenek valamit az itt heverő fickóval. 
Drewra pillantottam. Újból vigyorgott és ő is engem nézett. A tárcsázott csapat hamarosan megérkezett, én pedig nem túl vidáman a házamra pillantottam, hát mit ne mondjak nézett már ki jobban is. Nyomomban a társammal mentem vissza és csípőre tett kézzel álltam meg az ajtó előtt, hogy felmérjem a keletkezett kárt.
-         - Lesz dolga a kisasszonynak, de ha megengedi segítek. – szólta a pasi. Rá néztem és alaposan szemügyre vettem.
-         - Szerintem tegeződhetnénk. – sóhajtottam fel. – Nem vagyok én olyan öreg és különben is úgy tűnik, hogy társak leszünk. – magam elé emeltem a mobiltelefonomat, amin egy sms volt megnyitva a főnökömtől, melyben igencsak jókedvűen sok sikert kíván Drewhoz. – A nevem Renee Martin. – mutatkoztam be. – Hivatalosan is.
-         - Örvendek Renee. Én Alexander Drew vagyok, de szólíts csak Alexnek. Már alig várom a közös munkát. – vigyorodott el ismét. Megvillant a tekintetem.
-         - Azért ne számíts ara, hogy könnyű lesz velem… - emeltem fel az ujjamat fenyegetőleg.
-         - Azt már látom.
Bementünk a házba, és ott is körülnéztem. Úgy tűnt a széthullott üvegszilánkokon kívül nem sok változott az épület belsejében, de azt se lesz piskóta feltakarítani. Miután végeztem a beltér szemrevételezésével ismét a társamhoz fordultam.
-         - Helyezd kényelembe magad, nekem még van egy kis elintéznivalóm. – felsandítottam a lépcsőre, majd megvártam míg Drew lehuppan a kanapéra, és csak akkor indultam el. Felmentem az emeletre és bementem Scotthoz.
-         - Úristen, Ren! Hogy nézel ki?! – hüledezett, amikor megpillantott.
-         - Mondjuk úgy, hogy volt némi afférom az előszobai ablakokkal. – vigyorodtam el, aztán körbenéztem. – Gyere le! Nem szeretném, ha egyedül maradnál itt fenn és beszélni akarok veled. – mondtam határozottan, aztán elindultam lefelé. Scott némi vonakodás után követett.