3.rész

Remélem ez a rész kicsit vidámabbra sikerült^^ Jó szórakozást! Komiban várom a véleméneteket xD

Hatalmasat ásítva és nyújtózva másztam ki reggel az ágyamból. Semmi kedvem nem volt felkelni. A szobámban sötét volt, azt a látszatot keltette, hogy még éjjel van. Nagy nehezen odavánszorogtam az ablakhoz és elhúztam a sötétítő függönyöket. A nap fénye hirtelen érte a sötéthez szokott szememet. Csak sűrű pislogások után sikerült végre rendesen kitekintenem az ablakon, de azon nyomban leguggoltam a párkány alá, mert egy pisztoly csövével találtam szembe magam.

Hamarosan a lövés is eldördült, habár erről csak úgy sikerült értesülnöm, hogy az ablaküveg a fejem fölött, szilánkjaira hullott. (már nem mintha másra számítottam volna) Csak a szerencsémnek és a reflexeimnek köszönhettem, hogy megúsztam egy-két karcolással. A támadó nem pazarolt el újabb golyót a szobám falának ékesítésére, úgyhogy falpattantam és magamhoz vettem a saját fegyveremet. Nem tüzeltem vissza, mert a fickóval ellentétben - mert egy krapek volt, aki a golyót az ablakomba eresztette - nekem nem volt méteres hangtompító a stukkeremen. Kirohantam a szobámból és bevágtam magam mögött az ajtót. A pisztolyomat az arcom mellé emeltem, úgy lopakodtam át Scott szobájába. Benyitottam az ajtón. A sötétítő függönyök be voltak húzva, és ha ez még nem lett volna elég a redőnyök is le voltak engedve. Mit ne mondjak… Az öcsém lehet, hogy még nálam is sötétebb…

Nah de eltértem a tárgytól. Gyanakodva - és hunyorogva- pillantottam körbe a szobában. A fegyverem készenlétben volt. De aztán megnyugodva leeresztettem. Az öcsém nyugisan aludt a helyén, fel sem ébredt a korábbi üvegcsörömpölésre. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Akkor nem is valószínű, hogy tudnak az ittlétéről. Kiléptem a szobából és kimentem a konyhába. Az ottani ablakok a kertre nyíltak. Észrevétlenül kilestem az egyiken. A lövöldözős fickó lemászott a fáról, amelynek az ágáról az imént az ablakomba nyomta a pisztolycsövét. Most a kertben járt fel alá a viszonzásra várva, aztán megállt a fa mellett. Úgy tűnt a stukkere ki van biztosítva és bármikor elsülhet. Alaposan szemügyre vettem a fegyvert. Nem volt nagy szám, egy szimpla hatlövetű, habár a golyóból ítélve - amit menekülés közben megtaláltam a betört ablakkal szemközti falban- nem csekély erejű lövedékekkel van felszerelve és eddig még csak egyet szórt el. Ebből következik, hogy optimális esetben már csak öt golyója maradt (legalábbis véleményem szerint senki sem támad rá valakire lesből félig töltött pisztollyal) ha nem több. Csak reménykedtem, hogy nem hord a kabátzsebében további tárakat. Még jobban szemügyre vettem az illetőt. Úgy tűnt vár valakire vagy valamire. Nem tetszett ez nekem. A lehető legkevésbé feltűnően (értve ezalatt azt, hogy ablakok alatt hajolgatva, hogy ne lássa a mozgásomat, ha épp a pillantása betévedne) lesiettem a pincébe. A sarokba mentem és egy lezárt ládát húztam ki egy polc mögül. Kipattintottam a zárak sokaságát. A ládában fegyverek voltak, kisebbek és nagyobbak. Nem voltak túl komolyak, csak ilyen-olyan pisztolyok. Sajnálatos módon a bevetéseimen nem egyszer hagytam már el a stukkeremet, úgyhogy tartok otthon párat. Egy kisebb rekeszből kivettem egy hangtompítót. Utálok itthon fegyvert használni, de ha megköveteli a sors, akkor legalább ne csapjak ramazurit. A hangtompítót a fegyveremre erősítve lopakodtam vissza a házba. A biztonság kedvéért még felmentem az emeletre leellenőrizve, hogy az öcsém még mindig jól van-e. A szobájában nem változott semmi. Kilépésemkor rázártam a tesómra az ajtót. Ez lehet, hogy veszélyes lesz. - gondoltam. Visszamentem a konyhába, hogy meglessen a támadó fickó még mindig támasztja-e a fát. Így volt. Lövésem sem volt róla, hogy mit akarhat, de nem tetszett nekem a helyzet. A hátsó ajtón kimentem a kertbe és a hapsi mögé settenkedtem. A halántékához nyomtam a pisztolyom csövét.

-         - Ennyire tetszik a kertem? Gyökeret kíván verni itt az úr, hogy ennyire támasztja ezt a fát? – kérdeztem teljesen higgadtan. Nem először volt dolgom hasonlóval. – Nem hinném, hogy a jó öreg diófa épp most akarna kidőlni, úgyhogy nincs szükség a megtámasztására. Ennél fogva szeretném megtudakolni, hogy minek is köszönhetem a látogatását valamint azt a lövedéket, amit volt szíves betessékelni az ablakomon.

-         - Csak ne olyan hevesen kislány. – sandított rám vigyorogva. Halál nyugodtnak tűnt. Nem túlságosan zavarta a homlokához nyomott stukker. Kezei ugyanúgy karba voltak fonva, a fegyvere immáron valahova el volt téve. Csak tudnám, hogy hova. – De ha már itt tart és megkérdezte, igen nagyon szemrevalónak tartom a kertjét. És magácskát is – vigyorgott tovább szemügyre véve engem. – Látom az ágyból sikerült elém sietnie. – futtában végigpillantottam magamon. Igaza volt. Nem volt rajtam más, csak egy testhezálló fekete top, amiből kivillant a köldököm meg egy rövidke sort. Hát mit ne mondjak valóban nem takart belőlem sokat.

-         - Maga csak tartsa vissza a gusztustalan gondolatait és válaszoljon a kérdéseimre! – ráncoltam össze a szemöldökömet. – Mit keres itt? – kérdeztem, közben szembefordultam vele és alaposan megmotoztam.

-          -Óvatosan, kislány. – vigyorgott és látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. Mi a fenét akarhat itt? Ha meg akart volna ölni, nem egy szimpla hatlövetűvel lőtte volna be az ablakomat, hanem legalább egy gépfegyverrel. Ráadásul az óta a lövés óta egyetlen egyszer sem sütötte el a fegyverét. Sőt. Még el is tette. Időközben megleltem az elrakott stukkerét. A sajátomat még mindig a halántékához szorítva forgattam a kezemben az övét.

-         - Csinos kis pisztoly. – mondtam elismerően. 

-         - Örülök, hogy elnyerte a hölgy tetszését. – vigyorgott szüntelenül. A zsebembe tettem az imént említett eszközt, majd folytattam a motozást. Nem használt tárak, esetleg további fegyverek után kutattam. De egyet sem találtam. Viszont annál érdekesebb dologra leltem. A dzsekijének egy belső zsebében megtaláltam az iratait.

-         - Oh… nem túl nagy felelőtlenség egy magafajtának iratokat tartania magánál? – emeltem fel a tárcáját, ami a papírokat tartalmazta. Az uraság csak megvonta a vállát.

-         - Nézzen csak bele, nincs benne semmi titok. – bíztatott. – Viszont addig eltehetné a stukkerét, mert már kezd frusztrálni a dolog, hogy a halántékomhoz nyomja. – ezek szerint mégis zavarta a fegyverem. Elvigyorodtam.

-         - Honnan tudhatnám, hogy nem támad rám, miután megszabadítottam a pisztolyom csövének felügyeletétől? – sandítottam rá egy pillanatra, közben kinyitottam a fickó tárcáját és elkezdtem kutakodni valami igazolvány után. Hátha megtudom ki a titokzatos, névtelen támadóm.

-         - Az imént vette el a fegyveremet, mivel támadhatnék magácskára. – folytatta a fűzögetésemet. 

Azonban a figyelmem már rég nem rá irányult, annál is inkább a kezemben tartott igazolványra. Pontosabban jelvényre, ami a következőképpen nevezte meg tulajdonosát: Alexander Drew, 28 éves.  A brit titkosszolgálat egy ügynöke. Elkerekedett szemekkel pillantottam az igazolványon lévő fényképre. Majd a pisztolyom elrakását kérlelő alanyra. Most először vettem szemügyre alaposabban az arcát. Szemei keskenyek voltak és zöldek, szemöldöke egyenes és viszonylag dús. Bal szemöldöke felett egy aprócska sebhely húzódott. Ajkai nem voltak keskenyek, de nem is voltak olyan szörnyen teltek, hanem egyszerűen tökéletesek.  Még mindig vigyorgott, kilátszottak, rendezett hófehér fogai. Álla szögletes volt és volt rajta horpasz. Arcát borosta borította, de nem tűnt ápolatlannak. Talán egy napja nem borotválkozhatott. Rövid barna haját felzselézte, csak egy-két tincs hullott bele nem túl magas homlokába. Mit ne mondjak kellemes látvány volt a pasas. Ráadásul az igazolványon lévő kép megegyezett az általam látott illetővel.

Leeresztettem a fegyveremet, de azért készenlétben tartottam. A másik kezemben lévő igazolványt meglebegtettem a szeme előtt.

-         - Mesteri hamisítvány. – jegyeztem meg. A krapek továbbra is csak vigyorgott, valahogy nem lehetett letörölni az arcáról. Már nem mintha le akartam volna. Szívdöglesztően állt neki.

-         - Ha így gondolná a kisasszony, akkor nem tette volna el a fegyverét. – mutatott rá a tényre. – De, ha már nincs fenyegetve az életem, akkor be is mutatkoznék. A nevem Alexander Drew. A brit titkosszolgálat ügynöke vagyok, akárcsak magácska. Valamint, ha jók az értesüléseim, akkor az ön becses neve Renee Martin? – bólintottam.

-          - Jók az értesülései. Már csak arra lennék kíváncsi (továbbra is), hogy mit keres egy ügynök a kertemben és, hogy miért támadt rám.

-         - Mostantól együtt fogunk dolgozni. – közölte. Csodálkozva bámultam rá. Aztán elnevettem magamat.

-         - Jó vicc. Én sosem dolgozom senkivel. – reagáltam le gyorsan, majd ismét megkomolyodtam. – De ez még mindig nem volt válasz arra, hogy miért lőtte szét a szobám ablakát.

-         - Elnézést kérek az ablakért, de tesztelnem kellett, hogy valóban ön az-e akihez küldtek.

-         - És ezt úgy lehetett a legegyszerűbben elintézni, hogy beküldte azt a kedves kis golyót a falamba? – vontam fel a szemöldökömet, azonban választ már nem kaptam a kérdésre, ugyanis lövés dördült. Összeráncolt szemöldökkel néztem a pasasra. – Másodjára már nem vicces… - de amint ezt kimondtam az első lövést újabbak és újabbak követték és nem lehetett az újdonsült „társam” hisz a fegyvere még mindig ott figyelt a zsebemben, másikat pedig nem találtam nála. Megfeszültem. – Scott…

2.rész

Köszönöm a bíztató szavakat! Íme itt a kövi rész, remélem ez is tetszeni fog, komiban várom a véleményeteket :D

A nevem Renee Martin. 24 éves vagyok és a brit titkosszolgálat legfiatalabb, egyben egyik legsikeresebb ügynöke. Azonban a munkám által a családom is nagy veszélynek van kitéve, így messze élek tőlük, mintha nem lennének rokonaim. Van egy 17 éves öcsém, Scott, akit 10 éves korában láttam utoljára. Akkor, amikor felvettek a titkosszolgálathoz. Sajnos nagyon ritkán beszéltünk és ezt eleinte nagyon sérelmezte, de amikor felnőtt lassan kezdte megérteni, hogy nem mindenbe avathatom be. Legalábbis én ezt hittem. A munkámról ő sosem tudott, csak a szüleimnek beszéltem róla és arról is, hogy veszélyes, ha a közelemben maradnak. (pedig akkor MÉG nem is voltak ellenségeim). Minden tiltakozásuk ellenére elköltöztem és lassan ők is belátták, hogy így a jobb. Leginkább az öcsémnek. A lelkükre kötöttem, hogy Scottnak ne mondjanak el semmit. Egyáltalán nem akartam belekeverni, még azt sem akartam, hogy tudjon róla. Hiba volt. A kíváncsisága ugyanis eluralkodott rajta és minden tiltó szavam ellenére megkeresett…

Az egész az én hibám. Ha beavattam volna mindenbe, amit tudnia kell, akkor nem jön utánam és nem veti a nekem szánt golyó elé magát. Akkor még mindig élne… Az egész egy hónapja kezdődött.

*1 hónappal korábban*

Fáradtan lépkedtem hazafelé, kezeim a fekete bőrdzsekim zsebében voltak, vállamról hatalmas fekete táska lógott le. Három napja nem jártam otthon. Holt fáradt voltam és nem vágytam másra csak egy meleg zuhanyra. Az elmúlt három napban tizenötször voltam életveszélyben, de már hozzászoktam. Ez a statisztika még kedvező is volt.

Beléptem a kapun és csüggedten konstatáltam magamban, hogy a virágoskertemre ráférne némi gondozás. Nem is értem miért lakok egy ilyen helyen, ha alig járok haza. Hatalmas ház, kényes bútorok, gondozásra szoruló kert. Nem egyszer kívántam azt, hogy bár maradtam volna abban a lakásban a tizediken, de nekem nagyobb ház kellett. Csak tudnám miért. Egymagam vagyok, senki sem látogat, mindenféle kapcsolatot kerülök. Egyesek szerint ez egészségtelen, de már évek óta élek így, úgyhogy hozzászoktam. Igazán nagy közösségben nem is tudom mikor voltam utoljára. Még az egykori legjobb barátnőmmel sem beszélek. Szinte csak a munkámnak élek, de nekem ez így teljesen jó. A kulcsot a zárba illesztettem és elfordítottam. Az ajtót kinyitva körbenéztem és magamba szívtam a ház illatát. Ledobtam a táskámat és újból körbepillantottam. Valami nem volt rendben. Halkan levettem a cipőmet és a dzsekimet, majd a kezemet a pisztolyomra helyezve lassan elindultam körbe házban. Tényleg hibádzott valami. Nem volt olyan rend, mint amikor elmentem otthonról, és mintha beköltözött volna valaki. Mozgást hallottam. Volt valaki a házamban. Elővettem a fegyveremet és az arcom mellé emeltem. Végignéztem minden helyiséget, de sehol sem találtam senki. Valahol megcsörrent egy edény. A konyha! Jutott eszembe hirtelen. Odalopakodtam és egy árnyékot pillantottam meg, miközben megmozdul. Elkaptam! gondoltam. És akkor a fal mögül megpillantottam. Egy fiatal srác sürgölődött az edények közt, habár úgy tűnt a főzés nem az asztala. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam megmondani kire. Leeresztettem a fegyveremet (azért biztonságos magasságban magam mellett tartva, hogy ha kell, szolgálatomra legyen) és beléptem. 

-         - Ki vagy és mit keresel a házamban? – kérdeztem ridegen a falnak dőlve, mire az ifjú ijedtében eldobta a kezében lévő evőeszközöket, melyek hangosan csendülve értek földet.

-         - Huu… Nem vettem észre, hogy hazajöttél. – nevetett fel és felszedte a földről az evőeszközöket.

-         - Ki vagy? – ismételtem a kérdést immár ellökve magam a faltól, kezeimet karba téve, így megvillantva a fegyveremet. – Ne kelljen még egyszer megkérdeznem!

-         - Aztaaa, stukid is van! – csillant fel a szeme és közelebb lépett, mire magam elé tartottam a pisztolyomat. Kezeit feltartva hátrált egy lépést és elmosolyodott. – Ne már, hogy meg sem ismersz, Ren.

-         - Ismerjük egymást? – néztem rá kérdőn és lejjebb eresztettem a fegyveremet.

-         - Reeen, én vagyok az! – tárta szét a karjait kétségbeesetten. – Az öcséd? – teljesen elhűltem a szó hallatán és rögtön le is esett, hogy honnan volt olyan ismerős az idegen a házban. Leeresztettem és eltettem a pisztolyomat és közelebb léptem hozzá. Nem hittem a szememnek. Vagy 7 éve nem láttam, most meg ott állt előttem.

-         - Scott! Mit keresel itt? Hogy kerültél ide? – bombáztam a kérdéseimmel közelebb lépve.

-         - Mi az, nem is örülsz a rég nem látott öcsédnek? – tárta szét a karját vigyorogva, mire teljesen önkéntelenül odarohantam hozzá és magamhoz öleltem. 

Legbelül éreztem, hogy az lenne a leghelyesebb, ha abban a szent pillanatban elküldeném, hogy vissza se jöjjön, de képtelen voltam rá. Egyszerűen annyira hiányzott, hogy nem tudtam uralkodni az érzéseimnek. Évek óta nem láttam és már nagyon hiányzott. Most már tudom, hogy nem szabadott volna azt tennem. De eluralkodtak rajtam az érzéseim, ami nagyon nagy hiba az én munkám mellett.

-         - Dehogynem. – könnyek szöktek a szemembe – Nagyon örülök neked. Hiányoztál ám, még ha nem is hiszed. Hadd nézzelek. – toltam el magamtól a vállait fogva. – Mennyit nőttél, mióta nem láttalak.

-         - Persze, mert mióta leléptél a munkád miatt, nem is kerestél, és ha én most nem jövök ide, talán egész életemben nem látlak. – ráncolta a szemöldökét.

-         - Meg volt rá az okom. – elfordítottam a fejem. – De ha már itt vagy, akkor ne erről beszéljünk. – mosolyodtam el és megsimítottam az arcát, az enyémen pedig örömkönnyek folytak végig.

Annyira örültem a viszontlátásnak. Az elmúlt években annyiszor vágytam már rá, hogy lássam, hogy hallhassam a hangját. (annak ellenére, hogy korábban folyton csak idegesített, nem sokkal azután, hogy elköltöztem otthonról rádöbbentem, hogy mennyire is hiányzik.) Annyiszor akartam felhívni, de a józanész mindig győzedelmeskedett a honvágyam felett. Azonban akkor nem tudott felülkerekedni. Oltári nagy hiba volt. Ha akkor hazaküldöm őt és a lelkére kötöm, hogy meg ne próbáljon engem még egyszer keresni, talán még mindig élne. De akkor nem tudtam józanul gondolkodni. Képtelen voltam kitessékelni őt a házból és hazaküldeni. Egyszerűen leeresztettem a redőnyöket, behúztam a függönyöket (rossz szokás) és leültünk a nappaliba egy csésze, forró csokoládéval. Aztán csak hallgattam a beszámolóját az elmúlt évekről.

Elmesélte, hogy először szinte fel sem fogta, hogy elmentem, aztán, hogy nagyon hiányzok neki. A szüleink elmondták neki, hogy a munkám miatt jöttem el otthonról, de ezt jó ideig nem tudta elfogadni, aztán meg évekig utált engem. Ez nem kicsit esett rosszul, de meg tudtam érteni, hisz én is utáltam magam, annak ellenére, hogy a munkámat pedig nagyon szerettem. De a két dolog nem igazán fér össze az én életemben. A munka és a család. Vagy az egyik, vagy a másik. Én a munkát választottam… Scott azt is elmesélte, hogy népszerű volt a csajok körében, amin nem csodálkoztam, hisz ha nem az öcsém lenne, akkor én is szívesen álmodoznák egy hozzá hasonló srácról, igaz, ha pár évvel idősebb lenne. Azonban még nem járt senkivel. Na, ezen elcsodálkoztam. Elmondta, hogy arra vágyik, hogy szerelmes legyen valakibe, és szeretne megküzdeni a választottjáért, nem azt akarja, hogy valamelyik érte epekedő lányt kelljen hitegetnie a szerelméről. Ezt megértettem és csak annyit mondtam neki, hogy sok szerencsét, miközben megveregettem a vállát… Most már ez sem jöhet össze neki. Nem is ismerte a szerelmet, mert én elvettem tőle…

1.rész: Prológus

Egy fegyverdörrenés. A pisztoly elsült. Felsikoltottam. Az öcsém szinte élettelenül zuhant a karjaimba.

-         - Scooott! – kiáltottam fel riadtan és a saját fegyveremet előrántva rálőttem a támadónkra. 

Idegességemben alig láttam a célpontot, így a golyó sajnos csak a vállát érte, de nem támadt tovább, hanem elmenekült. Lerogytam a földre és a szemeim megteltek könnyel. Az öcsém zilálva feküdt a karjaimban. A mellkasánál a pólója már teljesen átitatódott vérrel. Kapkodva próbáltam elállítani a vérzést, de ő a maradék erejével lefogta a kezem.

-         - Te idióta! – mondtam neki zokogva, mire krákogva felnevetett.

-         - Ezért még jössz nekem eggyel, Ren. – vigyorodott el, mintha fel sem fogná ennek az egésznek a súlyát. Arcáról patakzott a veríték, homlokából elsimítottam az odahullott hajtincseket. – És elhiheted… be fogom hajtani rajtad. – mondta, de a hangja már alig volt hallható.

-         - Csss. – csitítottam, az arcát simogatva, miközben hullottak a könnyeim és tovább nedvesítették véráztatta pólóját. Scott zilált és arcára kezdett kiülni a kétségbeesés és a félelem. – Minden rendben lesz. – hitegettem őt is és legfőképp magamat, miközben megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. 

Az öcsém halványan bólintott egyet, aztán szemeiben lassan kihunyt a fény. Hirtelen olyan üresnek és összetörtnek éreztem magam. Scott a karjaim közt halt meg és nem tudtam semmit tenni. Kitört belőlem a sírás és nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Magamhoz szorítottam az öcsém élettelen testét, mintha avval vissza tudnám hozni közénk. De tudtam, hogy ez nem lehetséges. Nem szabadott volna belekeverednie ebbe az egészbe. Azt a golyót nekem szánták. Miért ugrott elém az az idióta? Nem tudhatta mit tesz. Nekem kellene itt feküdnöm holtan, nem pedig neki…

- Scooott. – szipogtam, miközben egész testemben rázott a sírás.