8.rész

Hááát, szijasztok. Nem tudok mit mondani erre a sok késlekedésre, és nem szeretnék mentegetőzni. Próbálom minél gyorsabban hozni a részeket és talán ha majd itt lesz a szünet, akkor sikerülni is fog, de addig is kérlek bocsássatok meg ezért a rengeteg késésért. De nem is szaporítom tovább a szót. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket. ^^

Csengettek.

-         - Ki lehet az ilyenkor? - kérdeztem némileg felháborodva, majd feltápászkodtam a kanapéról.  - Jövök! - kiabáltam ki és elindultam.

A felháborodásom végül is jogos volt, mivel már jócskán az éjszakát tapostuk, ráadásul éppen egy izgalmas film közepén jártunk, úgyhogy semmi kedvem nem volt ajtót nyitni. Lassú, kimért léptekkel közeledtem a bejárat felé. Nem tudtam mire számítsak. Nem ismerek túl sok embert, mióta Scott itt van ő sem köthetett mély ismertségeket, főleg, hogy csak egyszer ment ki az utcára. A pizza futár már elment, újabb adagot pedig nem rendeltünk. Nem tudtam ki állhat az ajtó előtt. Túl jól telt a napunk, nem akartam, hogy megint veszélybe torkoljon. Mikor odaértem, kilestem az eme célra fenntartott kukucskálón. Nagy kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam, hogy ki várakozik a küszöbön, majd ajtót nyitottam, közben a tokjába csúsztattam a pisztolyomat.

- Nyugi, azért nem kell rögtön lelőni, ha becsengetek. - vigyorodott el Drew, persze, hogy kiszúrta a stukkert.

- Rád aztán végképp nem számítottam, azt mondtad, ma már nem érsz rá. - mondtam szenvtelenül - Na már nem mintha hiányoztál volna! - tettem hozzá gyorsan némileg mentegetőzve, mire felnevetett.

- Ren, ki az? - hallottam meg Scott hangját.

- Csak Drew. - mondtam unottan.

- Mi az, hogy "csak Drew"?! - színlelt felháborodást. - Kicsit több lelkesedést, ha kérhetném. - vigyorodott el, aztán együtt indultunk el a nappali felé. Scott az egyik fotelben ült, lábát feltette egy székre, ölében egy tál volt. A dohányzóasztalon két szétnyitott pizzás doboz kuporgott, az egyikben még volt egy, már eléggé kihűlt pizza szelet. A tévében egy akciófilm éppen a végén járt, már csak pár perc lehetett belőle.

- Ti aztán tudtok élni! - vigyorodott el a "társam", mire a fiúk felnevettek én meg szörnyülködve néztem a nappaliban uralkodó rendetlenséget. "Eddig valóban nem vettem volna észre?".

- Hogy vagy, haver? Fáj még a lábad? - pacsizott le időközben Drew az öcsémmel. "Ők meg mikor lettek ilyen jóban?" Értetlenül bámultam.

- Jah, megvagyok, csak Ren megpróbálja játszani a nővérkét, úgyhogy ez kicsit kikészít. - vigyorodott el.

- Naaa... - húztam el a számat sértetten, mire mindketten felnevettek. Karba tettem a kezem, mire Scott odajött hozzám és átkarolta a vállamat.

- Ne vedd már annyira magadra, tudod, hogy nem gondolom komolyan. - ölelt magához, mire haloványan elmosolyodtam, közben Drewra sandítottam. Mivel (gondolom) úgy vélte, hogy senki sem látja, arca teljesen elkomorodott. Nem sejtettem az okát, de valamilyen szinten ő is elkomorodott.

- Asszem' hozok egy kis üdítőt. - szólaltam meg hirtelen és a fejemmel intve jeleztem a "társamnak" hogy ő is jöjjön. Szerencsére vette az adást.

- Segítek. - közölte szűkszavúan, Scott pedig csak bambán bámult ránk.

Szótlanul mentünk ki a konyhába, ahol eszemben sem volt újabb üdítőt elővenni. Egyszerűn megtámaszkodtam a pulton és várakozón rápillantottam a "társamra", az pedig csak a szokásos módon vigyorgott.

-         - Oké. Elég volt. – szögeztem le egyszerűen. - Mi folyik itt? Először azt mondod, hogy nem jössz, aztán meg hirtelen beállítasz, miközben az arckifejezésed azt sugallja, hogy baj van. Mi a fene történt? – oldalra sandított.

-         - Tehát észrevetted. Talán mégsem akkora kamu, hogy jó ügynök vagy. – vigyorodott el, mire csak kiöltöttem a nyelvem.

-         - Köszi, imádlak. Tényleg nagyon kedves vagy. – mosolyodtam el kínosan. – De mi lenne, ha válaszolnál a kérdésemre?

-         - Ma bent voltam a Főnöknél. – mondta elfordítva a fejét, és közben lopva kisandított a szobába. Tudtam mit figyel, Scottot. De a tévé hangosan szólt, ráadásul messze voltunk a nappalitól. Nem hallhatta, hogy miről beszélgetünk. Miután úgy tűnt erre Drew is ráeszmélt végre felém fordult. – Megkaptuk az első közös ügyünket. – közölte hűvösen, tőle egyáltalán nem megszokott stílusban.

-         - Ez érdekes és én erről miért nem tudok? Nekem is kapnom kellett volna róla értesítést, nem? – fontam karba a kezemet és felvontam a szemöldökömet.

-         - Ezt most komolyan kérded? Ha jól tudom elérhetetlen voltál telefonon. Többek között ezért is jöttem ide.

-         - Jah… Jut eszembe, a telefonomat fent hagytam a szobámban. – mosolyodtam el, amikor eszembe jutott.

-         - Na, itt egy ok, ami amellett szól, hogy miért nem tűnsz sikeres ügynöknek. – vigyorodott el, mire felsóhajtottam.

-         - Tudod, hogy amikor ezen agyalsz, akkor nagyon fárasztó vagy? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

-         - Tudom, de jól áll a szerep, mi? – kacsintott rám, mire hitetlenül csóváltam a fejem. – De térjünk a tárgyra. – lökte el magát az ajtófélfától, aminek mindeddig a hátát vetette és valahonnan (halványlila gőzöm sincs honnan) egy aktát szedett elő. – Az elmúlt két hétben három gyilkosság. Úgy tűnik, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, de mégis.

-         - Sorozatgyilkos? Ez nem a rendőrség dolga lenne?

-         - Sajnos annak az okára, hogy miért mi kaptuk az ügyet még nem jöttem rá, de biztos, hogy volt valami oka annak, hogy a titkosszolgálat kapta.

-         - Értem. – beletúrtam a hajamba. – És hogyan kezdjünk hozzá?…

Zörgésre lettem figyelmes. Mintha valaki egy ajtót nyitott volna ki. Kinyitottam a szemeimet, egy fehér szobában voltam, gépek csipogtak mellettem. Infúzió csöpögött a vénámba. Mozdulni próbáltam, de semmi erő nem volt a végtagjaimban. A combom tompán lüktetett, a fejem szinte kóválygott. Kitekintettem a mellettem lévő ablakon. Már szürkült, az ég borult volt és még inkább nyomott  hangulatot kölcsönzött a szobának. Fogalmam sem volt hogyan kerülhettem ide, viszont azt el tudtam képzelni hol lehetek. Az ajtóra pillantottam, mert onnan véltem hallani a hangot, ami felébresztett. Eltaláltam. Az ajtó résnyire nyitva volt.

-         - Áh, Ren! Végre magadhoz tértél. – sóhajtott fel megkönnyebbülve Drew, aki az imént lépett be és közelebb jött. Végigfuttattam rajta a tekintetemet. Arca némileg foltos volt, bal karja pedig fel volt kötve. Mi a fene történt? Én itt fekszem, ő pedig szét van verve?

-         - Alex… - hallottam meg a hangon, de rettenetesen vékonyan és rekedten. – Hogy kerültem ide? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak közelebb jött. – Olyan furcsa álmom volt. – mosolyodtam el haloványan, látva, hogy úgysem kapom meg az áhított válaszomat. – Szinte újraéltem, azokat a napokat, amikor megismertük egymást és megkaptuk az ügyet… de… fogalmam sincs mi történt ezután, vagy egyáltalán, hogy mennyi idő telt el azóta... – Drew elfordította a fejét. - Mi történt veled?

-         - Verekedtem. – közölte semmitmondó hangnemben.

-         - És hol van Scott? – kérdeztem halkan, de láttam rajta, hogy nem akar válaszolni. Elfogott a pánik.  – Alex… Kérlek válaszolj! – könyörögtem. Végre felém fordult, szemében sajnálat volt.

-         - Sajnálom, Ren. Scott meghalt. – mondta ki végig a szemembe nézve. Igazából valami hasonlóra számítottam a korábbi arckifejezését látva, de teljesen lesokkolt a dolog.

-         - Értem. – mondtam elhaló hangon és elfordítottam a fejem, majd lehunytam a szemeimet.

          - Ren! – szólt Drew, de én már alig hallottam, csak elmerültem az álmaim tengerében…