2013. szeptember 26., csütörtök

1.rész: Prológus


Egy fegyverdörrenés. A pisztoly elsült. Felsikoltottam. Az öcsém szinte élettelenül zuhant a karjaimba.

-         - Scooott! – kiáltottam fel riadtan és a saját fegyveremet előrántva rálőttem a támadónkra. 

Idegességemben alig láttam a célpontot, így a golyó sajnos csak a vállát érte, de nem támadt tovább, hanem elmenekült. Lerogytam a földre és a szemeim megteltek könnyel. Az öcsém zilálva feküdt a karjaimban. A mellkasánál a pólója már teljesen átitatódott vérrel. Kapkodva próbáltam elállítani a vérzést, de ő a maradék erejével lefogta a kezem.

-         - Te idióta! – mondtam neki zokogva, mire krákogva felnevetett.

-         - Ezért még jössz nekem eggyel, Ren. – vigyorodott el, mintha fel sem fogná ennek az egésznek a súlyát. Arcáról patakzott a veríték, homlokából elsimítottam az odahullott hajtincseket. – És elhiheted… be fogom hajtani rajtad. – mondta, de a hangja már alig volt hallható.

-         - Csss. – csitítottam, az arcát simogatva, miközben hullottak a könnyeim és tovább nedvesítették véráztatta pólóját. Scott zilált és arcára kezdett kiülni a kétségbeesés és a félelem. – Minden rendben lesz. – hitegettem őt is és legfőképp magamat, miközben megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. 

Az öcsém halványan bólintott egyet, aztán szemeiben lassan kihunyt a fény. Hirtelen olyan üresnek és összetörtnek éreztem magam. Scott a karjaim közt halt meg és nem tudtam semmit tenni. Kitört belőlem a sírás és nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Magamhoz szorítottam az öcsém élettelen testét, mintha avval vissza tudnám hozni közénk. De tudtam, hogy ez nem lehetséges. Nem szabadott volna belekeverednie ebbe az egészbe. Azt a golyót nekem szánták. Miért ugrott elém az az idióta? Nem tudhatta mit tesz. Nekem kellene itt feküdnöm holtan, nem pedig neki…
- Scooott. – szipogtam, miközben egész testemben rázott a sírás.

2 megjegyzés: