2013. december 28., szombat

9.rész

Íme megérkezett az új rész. Tudom, hogy lassú vagyok, de sajna nem tudok sok mindent tenni ellene. A türelmeteket kérem, hozni fogom a részeket :3 Jó szórakozást, komiban várom a véleményeteket^^

- Komolyan ennyi ideig tart üdítőt keresni? - hallottam meg hirtelen Scott hangját, aki karba tett kézzel ácsorgott a konyhaajtóban. - Vagy már ennyire összemelegedtetek? - kérdezte rám kacsintva, s közben egy ragyogó mosoly keretében megcsillanva hófehér fogainak a sorát.
- Ha-ha nagyon vicces. - csóváltam a fejem hitetlenkedve, habár abban egyetértettem vele, hogy kissé félreérthető helyzetbe talált ránk, ugyanis már korántsem egymással szemben, a konyha két átellenes végében ácsorogtunk, hanem igen is közel egymáshoz. Szinte hozzábújva a társamhoz futottam át az aktát, amit a kezében tartott. De miután eljutott az agyamig a helyzet sietve változtattam a pozíciómon, amit Drew egy vigyorral az arcán kísért figyelemmel. "Ezt még visszakapod" fogadkoztam magamban, de most Scottal kellett foglalkoznom, aki egyre több érdeklődést tanúsított a társam kezében figyelő kupac papír iránt.
- Mi jót olvasgattok? - kérdezte csillogó szemekkel, more Drew becsukta és eltette az aktát.
- Semmi érdekeset. - mondta faarccal a pasas. - Épp eldicsekedtem Rennek a róla szóló újságkivágás-gyűjteményemmel. - villantott egy fényes vigyort. - És hát mit ne mondjak ezekhez képest elég nagy csalódás a nővéred, már ha érted mire gondolok. - "IDIÓTA! Én egyszer még ki talállak nyírni! Még egy ilyen hülye pasi nincs a világon!" szitkozódtam magamban, de úgy tűnt az öcsém beveszi, vagy legalábbis úgy tett.
- Na, de most már elég! – csaptam össze a tenyeremet és odalépkedtem az öcsémhez. – A hozzád hasonló kisfiúknak ilyenkor már az ágyban a helyük. Indulás! – sürgettem, halvány mosollyal az arcomon.
- Mi az, hogy az ilyen kisfiúknak? 17 éves vagyok, Ren! – ráncolta a szemöldökét.
- Akkor is, lassan már éjfélt üt az óra… Köszönj el szépen a bácsitól – küldtem egy huncut mosolyt Drew felé, mire kiöltötte a nyelvét. – és menj fel a szobádba! – ekkor már megfogtam a vállát és megpördítettem, majd elkezdtem lökdösni a megfelelő irányba szegény öcsémet.
- Jól van! – emelte fel megadóan a kezeit. – Rendben. – morgolódott. – Megyek. Jó éjt, Alex! Ren! – intett, hátat fordítva nekünk és felment a szobájába.  Amikor hallottam az ajtó csukódását, karba tett kézzel Drew felé fordultam.
- Bármiről is szól ez az ügy, bármennyit is kell dolgozni vele, bárhova is kell menni, semmiképp sem akarom, hogy Scott belekeveredjen. – mondtam komoran. – Kevés fontos ember van számomra az életben, de ő a legeslegfontosabbak közé tartozik. Nem akarom, hogy tudjon róla, ha bármire rákérdez, amit teszünk az üggyel kapcsolatban, az a válasz, hogy dolgozunk. Érthető voltam? – mondtam halálosan komolya, miközben folyamatosan a társam szemébe néztem.
- Öhm… okés… - mondta némileg megrettenve (?), aztán elvigyorodott. – Ugye tudod, hogy ijesztő vagy, ha elkomolyodsz. – mondta és éreztem a hangjában, hogy már rég elfeledkezett arról, amiről az imént előadást tartottam, úgyhogy csak a szememet forgattam.
- Sokat gyakoroltam. – válaszoltam hűvösen. – Viszont asszem’ most itt az ideje, hogy te is hazamenj. – veregettem meg a vállát, majd szelíden, némi lökdöséssel jeleztem neki, az irányt.
- Milyen vendégszerető házigazda vagy. – mondta és hallatszott, hogy nagyon is élvezi a helyzetet.
- Nem szoktam vendégeket fogadni. – vágtam vissza, majd szépen kitessékeltem az ajtón. – Hozzád hasonló rám akaszkodóakat meg végképp nem. – ráztam a fejem.
- Ez most mélyen megrázott. – adta a hattyú halálát, mire ismét csak a szememet forgattam.
- Szija! – intettem. – Holnap úgyis találkozunk.
- Már el is küldesz? – nézett rá hatalmas kiskutya szemekkel.
- Jó éjszakát! – mondtam figyelemre sem méltatva a kérdését, majd becsuktam az ajtót.
- Milyen rideg vagy… - hallottam meg csalódottnak tettetett hangját az ajtó mögül.
- Szokj hozzá, ha társak leszünk, sokáig el kell viselned. – mondtam elégedett mosollyal és kilestem a résnyire nyitott ajtón. Fél kezét zsebre téve lépkedett kifelé a kertből, közben a másik kezével intett nekem. Ezek szerint tudta, hogy időközben ismét kinyitottam az ajtót. A mocsok! Becsaptam az ajtót és felrohantam az emeletre. Belestem Scott szobájába, aztán én is álomra hajtottam a fejem.
*Scott szemszöge*
Már jó ideje egyedül ücsörögtem a nappaliban. A film, amit néztünk (megjegyzem fogalmam sem volt mit, mert Ren választotta és én szinte végig aludtam) már véget ért és percek óta a stáblista pörgött. Emellett sokkal jobban érdekelt, hogy a nővérem és a munkatársa (vagy inkább a pasija) mi a fenét művelhettek a konyhában, mert tuti nem üdítőt kerestek. Egyáltalán miért kéne üdítő kereséshez két ember? Ne nézzenek már hülyének! Ren még mindig gyereknek néz. Kezdett elegem lenni. Végül meguntam a várakozást felálltam és utánuk mentem. A kíváncsiság nagyúr. Mikor kiértem a konyhába némileg elcsodálkoztam, ugyanis kicsit másra számítottam. Ahelyett, hogy mondjuk nyalták-falták volna egymást, inkább egy kupac papírt bámultak igencsak elmélyülten. Olyannyira belemélyedve, hogy csak akkor vették észre, hogy én is ott vagyok, mikor megszólaltam.
-         - Komolyan ennyi ideig tart üdítőt keresni? – kérdeztem karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodva, mire mindketten rám emelték a tekintetüket. Nem kicsit csodálkoztak rá a megjelenésemre, főleg Ren, mert Alex hamar úrrá lett az érzésein, ez az arcán is tükröződött.  - Vagy már ennyire összemelegedtetek? – kacsintottam a nővéremre, mire alig láthatóan elpirult én pedig elmosolyodtam.
-         - Ha-ha nagyon vicces. - csóválta a fejét hitetlenkedve a nővérem, majd hirtelen arrébb ugrott a társától még mindig vörös orcával, Alex pedig folyamatosan vigyorgott. „Komolyan… Hogy ezek mekkora hülyék” mosolyodtam el magamban, s közben a Drew kezében tartott papírokra néztem.
-         - Mi jót olvasgattok? - kérdezte csillogó szemekkel, mire Drew becsukta és eltette a mappát, amit mindeddig a kezében tartott. Felsóhajtottam. Ezek tényleg totál hülyének néznek. De azért nem siklottam el afelett a tény felett, hogy a nővérem egyszer sem nézett a szemembe. Attól függetlenül, hogy mennyi időt töltöttünk egymástól távol, igenis jól ismertem a testvérem titkos mozzanatait, elfedett érzéseit. Éppen ezért, ha Alex nem is én láttam az arcán azt a komolyságot, ami nagyon ritkán van ott. Gondolkozott valamin, folyamatosan járt az agya, úgy tűnt. Valami nyomasztotta és annak köze volt ahhoz a kupac papírhoz. Tudtam, de tartanom kellett magamat ahhoz, hogy azt tettessem, semmit sem tudok, végül is ha ellenkezőleg cselekszem, csak kívívom magam ellen a nővérem haragját.
-         - Semmi érdekeset. – válaszolta faarccal Drew. - Épp eldicsekedtem Rennek, a róla szóló újságkivágás-gyűjteményemmel. - villantott egy fényes vigyort. - És hát mit ne mondjak ezekhez képest elég nagy csalódás a nővéred, már ha érted mire gondolok. – a fejemet ráztam, látszott a pasason, hogy totálisan hülyíti Rent. Tudtam, hogy nem mond igazat, sokkal komolyabb dologról volt szó, de azért azon jót mulattam magamban, hogy látszólag bírja a tesóm.
-         - Na, de most már elég! – csapta össze a tenyerét a nővérem és odalépett hozzám. – A hozzád hasonló kisfiúknak ilyenkor már az ágyban a helyük. Indulás! – sürgetett, halvány mosollyal az arcán, de tudtam, hogy az a mosoly nem igazi.
-         - Mi az, hogy az ilyen kisfiúknak? 17 éves vagyok, Ren! – ráncoltam a szemöldökömet. Nem gondoltam komolyan, de ha nem kötöttem volna bele, tuti felkapta volna rá a fejét.
-         - Akkor is, lassan már éjfélt üt az óra… Köszönj el szépen a bácsitól – ez a szöveg feldobott, visszahozta a régi emlékeket. Emlékeket… Egyre biztosabb voltam abban, hogy valami nyugtalanítja Rent. Amikor kicsik voltunk két alkalommal hozakodott fel azzal, hogy fiatalabb vagyok nála. Az egyik akkor volt, ha valamit el akart érni. A másik pedig akkor jött elő, ha valamitől távol akart tartani engem. De most nem tudtam eldönteni melyik eset forog fenn, de ezzel ráértem később is foglalkozni, akkor épp el kellett hitetnem vele, hogy jó kisfiú vagyok.
-         - Jól van! – adtam be a derekam. – Rendben. – morgolódtam. – Megyek. Jó éjt, Alex! Ren! – intettem hátat fordítva nekik és elindultam felfelé a szobámba.
A kezeimet a tarkómra tettem és úgy lépkedtem felfelé a lépcsőn. A bokám még sajgott ezért kicsit féloldalasan mentem, de nem túlságosan foglalkoztam vele. Jobban zavart az, ami Rent nyugtalanítja. Bementem a szobámba és végigheveredtem az ágyon. A kezeimet továbbra is a tarkóm alatt tartottam és a plafont bámultam. Hosszú, hosszú ideig. Hallottam, amikor Ren benyitott, és láttam, ahogy a folyosóról jövő fénypászma bevilágította a szoba egy részét, aztán ismét eltűnt. Hallottam, ahogy a nővérem becsukja a saját szobájának az ajtaját, aztán minden elcsendesedett és én is elaludtam.
Csipogásra ébredtem. Hangos, észveszejtő, és borzasztóan idegesítő csipogásra. Feltápászkodtam és a szememet dörgölve kibotorkáltam a folyosóra. A hang a nővérem szobájából jött.

-         - Reeen! Az Isten szerelmére, hallgattasd már el azt a hülye ébresztőt! – mondtam álomittasan, miközben folyamatosan a szobájának az ajtóját verve. De az ajtó egyszer csak kinyílt, de a tesómat nem láttam sehol…

2013. december 8., vasárnap

8.rész

Hááát, szijasztok. Nem tudok mit mondani erre a sok késlekedésre, és nem szeretnék mentegetőzni. Próbálom minél gyorsabban hozni a részeket és talán ha majd itt lesz a szünet, akkor sikerülni is fog, de addig is kérlek bocsássatok meg ezért a rengeteg késésért. De nem is szaporítom tovább a szót. Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket. ^^


Csengettek.
-         - Ki lehet az ilyenkor? - kérdeztem némileg felháborodva, majd feltápászkodtam a kanapéról.  - Jövök! - kiabáltam ki és elindultam.

A felháborodásom végül is jogos volt, mivel már jócskán az éjszakát tapostuk, ráadásul éppen egy izgalmas film közepén jártunk, úgyhogy semmi kedvem nem volt ajtót nyitni. Lassú, kimért léptekkel közeledtem a bejárat felé. Nem tudtam mire számítsak. Nem ismerek túl sok embert, mióta Scott itt van ő sem köthetett mély ismertségeket, főleg, hogy csak egyszer ment ki az utcára. A pizza futár már elment, újabb adagot pedig nem rendeltünk. Nem tudtam ki állhat az ajtó előtt. Túl jól telt a napunk, nem akartam, hogy megint veszélybe torkoljon. Mikor odaértem, kilestem az eme célra fenntartott kukucskálón. Nagy kő esett le a szívemről, amikor megpillantottam, hogy ki várakozik a küszöbön, majd ajtót nyitottam, közben a tokjába csúsztattam a pisztolyomat.
- Nyugi, azért nem kell rögtön lelőni, ha becsengetek. - vigyorodott el Drew, persze, hogy kiszúrta a stukkert.
- Rád aztán végképp nem számítottam, azt mondtad, ma már nem érsz rá. - mondtam szenvtelenül - Na már nem mintha hiányoztál volna! - tettem hozzá gyorsan némileg mentegetőzve, mire felnevetett.
- Ren, ki az? - hallottam meg Scott hangját.
- Csak Drew. - mondtam unottan.
- Mi az, hogy "csak Drew"?! - színlelt felháborodást. - Kicsit több lelkesedést, ha kérhetném. - vigyorodott el, aztán együtt indultunk el a nappali felé. Scott az egyik fotelben ült, lábát feltette egy székre, ölében egy tál volt. A dohányzóasztalon két szétnyitott pizzás doboz kuporgott, az egyikben még volt egy, már eléggé kihűlt pizza szelet. A tévében egy akciófilm éppen a végén járt, már csak pár perc lehetett belőle.
- Ti aztán tudtok élni! - vigyorodott el a "társam", mire a fiúk felnevettek én meg szörnyülködve néztem a nappaliban uralkodó rendetlenséget. "Eddig valóban nem vettem volna észre?".
- Hogy vagy, haver? Fáj még a lábad? - pacsizott le időközben Drew az öcsémmel. "Ők meg mikor lettek ilyen jóban?" Értetlenül bámultam.
- Jah, megvagyok, csak Ren megpróbálja játszani a nővérkét, úgyhogy ez kicsit kikészít. - vigyorodott el.
- Naaa... - húztam el a számat sértetten, mire mindketten felnevettek. Karba tettem a kezem, mire Scott odajött hozzám és átkarolta a vállamat.
- Ne vedd már annyira magadra, tudod, hogy nem gondolom komolyan. - ölelt magához, mire haloványan elmosolyodtam, közben Drewra sandítottam. Mivel (gondolom) úgy vélte, hogy senki sem látja, arca teljesen elkomorodott. Nem sejtettem az okát, de valamilyen szinten ő is elkomorodott.
- Asszem' hozok egy kis üdítőt. - szólaltam meg hirtelen és a fejemmel intve jeleztem a "társamnak" hogy ő is jöjjön. Szerencsére vette az adást.
- Segítek. - közölte szűkszavúan, Scott pedig csak bambán bámult ránk.
Szótlanul mentünk ki a konyhába, ahol eszemben sem volt újabb üdítőt elővenni. Egyszerűn megtámaszkodtam a pulton és várakozón rápillantottam a "társamra", az pedig csak a szokásos módon vigyorgott.
-         - Oké. Elég volt. – szögeztem le egyszerűen. - Mi folyik itt? Először azt mondod, hogy nem jössz, aztán meg hirtelen beállítasz, miközben az arckifejezésed azt sugallja, hogy baj van. Mi a fene történt? – oldalra sandított.
-         - Tehát észrevetted. Talán mégsem akkora kamu, hogy jó ügynök vagy. – vigyorodott el, mire csak kiöltöttem a nyelvem.
-         - Köszi, imádlak. Tényleg nagyon kedves vagy. – mosolyodtam el kínosan. – De mi lenne, ha válaszolnál a kérdésemre?
-         - Ma bent voltam a Főnöknél. – mondta elfordítva a fejét, és közben lopva kisandított a szobába. Tudtam mit figyel, Scottot. De a tévé hangosan szólt, ráadásul messze voltunk a nappalitól. Nem hallhatta, hogy miről beszélgetünk. Miután úgy tűnt erre Drew is ráeszmélt végre felém fordult. – Megkaptuk az első közös ügyünket. – közölte hűvösen, tőle egyáltalán nem megszokott stílusban.
-         - Ez érdekes és én erről miért nem tudok? Nekem is kapnom kellett volna róla értesítést, nem? – fontam karba a kezemet és felvontam a szemöldökömet.
-         - Ezt most komolyan kérded? Ha jól tudom elérhetetlen voltál telefonon. Többek között ezért is jöttem ide.
-         - Jah… Jut eszembe, a telefonomat fent hagytam a szobámban. – mosolyodtam el, amikor eszembe jutott.
-         - Na, itt egy ok, ami amellett szól, hogy miért nem tűnsz sikeres ügynöknek. – vigyorodott el, mire felsóhajtottam.
-         - Tudod, hogy amikor ezen agyalsz, akkor nagyon fárasztó vagy? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
-         - Tudom, de jól áll a szerep, mi? – kacsintott rám, mire hitetlenül csóváltam a fejem. – De térjünk a tárgyra. – lökte el magát az ajtófélfától, aminek mindeddig a hátát vetette és valahonnan (halványlila gőzöm sincs honnan) egy aktát szedett elő. – Az elmúlt két hétben három gyilkosság. Úgy tűnik, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, de mégis.
-         - Sorozatgyilkos? Ez nem a rendőrség dolga lenne?
-         - Sajnos annak az okára, hogy miért mi kaptuk az ügyet még nem jöttem rá, de biztos, hogy volt valami oka annak, hogy a titkosszolgálat kapta.
-         - Értem. – beletúrtam a hajamba. – És hogyan kezdjünk hozzá?…

Zörgésre lettem figyelmes. Mintha valaki egy ajtót nyitott volna ki. Kinyitottam a szemeimet, egy fehér szobában voltam, gépek csipogtak mellettem. Infúzió csöpögött a vénámba. Mozdulni próbáltam, de semmi erő nem volt a végtagjaimban. A combom tompán lüktetett, a fejem szinte kóválygott. Kitekintettem a mellettem lévő ablakon. Már szürkült, az ég borult volt és még inkább nyomott  hangulatot kölcsönzött a szobának. Fogalmam sem volt hogyan kerülhettem ide, viszont azt el tudtam képzelni hol lehetek. Az ajtóra pillantottam, mert onnan véltem hallani a hangot, ami felébresztett. Eltaláltam. Az ajtó résnyire nyitva volt.
-         - Áh, Ren! Végre magadhoz tértél. – sóhajtott fel megkönnyebbülve Drew, aki az imént lépett be és közelebb jött. Végigfuttattam rajta a tekintetemet. Arca némileg foltos volt, bal karja pedig fel volt kötve. Mi a fene történt? Én itt fekszem, ő pedig szét van verve?
-         - Alex… - hallottam meg a hangon, de rettenetesen vékonyan és rekedten. – Hogy kerültem ide? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak közelebb jött. – Olyan furcsa álmom volt. – mosolyodtam el haloványan, látva, hogy úgysem kapom meg az áhított válaszomat. – Szinte újraéltem, azokat a napokat, amikor megismertük egymást és megkaptuk az ügyet… de… fogalmam sincs mi történt ezután, vagy egyáltalán, hogy mennyi idő telt el azóta... – Drew elfordította a fejét. - Mi történt veled?
-         - Verekedtem. – közölte semmitmondó hangnemben.
-         - És hol van Scott? – kérdeztem halkan, de láttam rajta, hogy nem akar válaszolni. Elfogott a pánik.  – Alex… Kérlek válaszolj! – könyörögtem. Végre felém fordult, szemében sajnálat volt.
-         - Sajnálom, Ren. Scott meghalt. – mondta ki végig a szemembe nézve. Igazából valami hasonlóra számítottam a korábbi arckifejezését látva, de teljesen lesokkolt a dolog.
-         - Értem. – mondtam elhaló hangon és elfordítottam a fejem, majd lehunytam a szemeimet.

          - Ren! – szólt Drew, de én már alig hallottam, csak elmerültem az álmaim tengerében…

2013. november 7., csütörtök

7.rész

Szijjasztok! Huhh, végre ezzel is elkészltem :D és amint láthatjátok időközben átléptükaz 1000 oldalmegjelenítést, aminek nagyon örülök, és köszönöm nektek :3 remélem továbbra sem páltoltok el tőlem^^ Akkor hét itt is az új rész, remélem tetszeni fog. Komiban várom a vélenényeteket.^^



Fogalmam sincs, hogy ezek után meddig beszélgethettünk, de abban biztos vagyok, hogy sokáig, éjszakába nyúlóan, aztán valamikor elaludtam. Nem tudom, hogy hol, nem tudom, hogy mikor. Csak azt tudom, hogy már nagyon szükségem volt erre a nyugalomra. Valahogy sokkal nyugodtabban és boldogabban feküdtem le, hogy tudtam, hogy Scott itt van és itt is fog maradni még egy darabig. Volt egy olyan nagyon rossz érzésem, hogy ha egyszer el kell mennie akkor sokkalta nehezebben fogok tőle megválni, mint évekkel ezelőtt és utána soha többé nem láthatom, nehogy újból bajba sodorjam. Talán az a rossz érzés, hogy nem láthatom többé, az nem hagyott korábban nyugton aludni. Igaz azt is tudtam, hogy bármekkora fájdalommal is jár, egyszer haza kell küldenem, mert itt veszélyben van. De megpróbáltam nem erre gondolni, ki kell élveznem azt az időszakot, amíg itt van!
Ezekkel a gondolatokkal aludtam. Jó sokáig.
Mikor felébredtem már jócskán világos volt. Az ablakon beszóródó napfény aranybarnára színezte a nappali bútorait... Várjunk csak? A nappali?! Ezek szerint még a szobámba sem mentem fel? Akkor tényleg jó sokáig beszélgethettünk. Felemeltem a fejem és felültem, hogy körbenézzek.
- Jól néztek ki együtt. - találtam szembe magam egy vigyorgó arccal.
- He?! - kérdeztem még félálomban és sűrű pislogások után bontakozott ki előttem teljesen a vigyorgó arc. - Scott. – sóhajtottam és körbenéztem, végre. Mellettem jobbra megpillantottam Drewt, aki édesdeden aludt a kanapé támláján hátravetve a fejét. Elkerekedett a szemem. Tehát én az ő vállán aludtam volna?! Felpattantam és hátrahőköltem.
- Ugye nem?! - néztem az öcsémre, mire vigyorogva megvonta a vállát. Tehát igen. - Akkor miért nem ébresztettél fel? - morgolódtam.
- Mert olyan jól mutattatok. - válaszolt szándékosan lányosra véve a formát.
- Na, menj oda ahova gondolom! - csattantam fel, mire hangosan felnevetett.
- Nem tudnátok kicsit halkabban veszekedni? - nyafogott Drew, mire felé fordultam és csípőre tettem a kezem, valahogy az elmúlt pár percben sikerült végleg kiűznöm az álmot a szememből.
- Te ébren vagy?
- Most már igen. - sóhajtott fel, miközben kiroppantgatta a nyakát, majd felállt és egy jót nyújtózkodott. - De megbeszéltük, hogy nem küldjük el Scottot, úgyhogy ne is tedd. - adta magát majd ásított egy nagyot. Én pedig csak rosszallóan ráztam a fejemet.
- Maradhatok? - kapta el a neki megfelelő szót az öcsém, mire halványan elmosolyodtam.
- Egy jó ideig biztos. - néztem rá. - Sajnálom, hogy olyan hirtelen olyan nagy veszélynek tettelek ki. Tudhattam volna, hogy követni fognak, vagy ami még rosszabb rád támadhatnak. - lesütöttem a szemem. - Bocsáss meg. - Scott értetlenül bámult rám, aztán hevesen megrázta a fejét és felnevetett. Most én bámultam rá értetlenül.
- Kezdesz nagyon megijeszteni. Te nem ilyen vagy. Mióta nem láttalak teljesen eltunyultál, egyfolytában bocsánatot kérsz, meg itt aggódsz értem. - két kezével megfogta a vállamat és fölém magasodott. Észre sem vettem, hogy mennyire magas lett, jóval magasabb, mint én. - Nyugi, én megvagyok, nem vagyok már az a kisgyerek, akit annak idején ott hagytál egykeként. - mosolyodott el erőtlenül, majd eleresztette a vállamat és zsebre tett kézzel elfordult. - Kérlek bízz bennem. Látod ezt is megúsztam, nem haragszom rád. Amúgy is… - a válla felett vigyorogva rám tekintett. - már dögunalom volt az életem az elmúlt tíz évben, jól jött egy kis izgalom. - halványan elmosolyodtam és bólintottam.
- De azért innentől lesz pár szabály… - komolyodtam el végül és Drewval karöltve beavattam őt a terveinkbe.
Amikor ahhoz a részhez értünk, hogy az újdonsült társam lesz a magántanára, akkor hangos hahotázásban tört ki, mert valamiért nem tudta elképzelni, hogy egy hozzá hasonló pasas, hogy tudna magántanárt alakítani. Erre fel természetesen Drew védelmébe vette önmagát. Én pedig csak a szememet forgattam. Istenem, hogy én mekkora idiótákkal vagyok körbevéve. De ez mosolyt csalt az arcomra. Karba tett kézzel álltam és hallgattam őket. Annyi minden járt eközben a fejemben, olyan volt, mintha már ezer éve így lennénk hármasban. Annak ellenére, hogy még csak pár napja vagyunk így együtt… vagyis nem is tudom, hogy hogyan nevezzem… mindegy, a lényeg az, hogy nagyon jól kijövünk egymással. Igaz voltak, vannak, és gondolom, még lesznek nézeteltéréseink, de akkor úgy gondoltam, hogy nagyszerű időszak elé nézünk. Úgy is volt. Legalábbis egy ideig… Azonban akkor még eszembe sem jutott, hogy rosszuk végződhet ez az egész. Egyszerűen örültem annak, hogy ott vagyunk egymásnak hárman, mondjuk Drew általában kihozott a sodromból és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan vagyok képes megtűrni magam mellett, de így történt…
Teljesen elmerültem a gondolataimban, és kizártam a külvilágot. De azért el bírtam képzelni, milyen béna arckifejezésem lehetett, mert a fiúk már korántsem veszekedtek, hanem engem bámultak fültől-fülig érő vigyorral. Habár ez is csak úgy utólag jutott el a tudatomig.
-         - Ren! – hallottam meg egy hangot a távolból, de olyan volt, mintha csak a fülem csengene, tehát nem figyeltem rá. – Ren! Reen! – ismételte a hang, de továbbra sem vettem róla tudomást. – Reeeeeen! – ekkor valaki meg is lökte a vállamat, s evvel visszarántott a valóságba. 
-         - Üdv újra köztünk! – veregette meg a vállamat Drew, mire csak a fejemet ráztam, ők pedig nevettek. Hosszasan nevettek. Nekem azonban kezdett igencsak elegem lenni, abból, hogy én vagyok a figyelem középpontjában, úgyhogy megpróbáltam elterelni a témát. – Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem korog a gyomrom, nem lenne kedvetek reggelizni egyet, így… - lopva az órára sandítottam. – fél tizenkettő tájékán? – fejeztem be némileg csodálkozva, de azért komolyan fenntartva a kérdés lényegét.
-         - Szép próbálkozás. – vigyorodott el Drew. – De bocsi, nélkülöznötök kell, nélkülözhetetlen társaságomat, eme csodás étkezésre és valószínűleg a nap további részére is, ugyanis van némi dolgom. – szabadkozott a maga módján.
-         - Majd túléljük. – reagáltam le kapásból, mire Scott felnevetett. Azt hiszem élvezte a mi kis játékunkat.
-         - Remélem is. – vigyorodott el és hátat fordított nekünk. – Ki találok. – intett egyet, majd valóban elment. Rosszallóan ráztam a fejem, majd az öcsémre pillantottam.
-         - Nah, mit szeretnél reggelizni? – kérdeztem mosolyogva.
-         - Asszem pizzát ennék. 
-         - Pizzát? Reggelire? Milyen nevelést kaptál te? – karoltam át a nyakát és magamhoz húztam. Mivel némileg magasabb volt nálam, ez kissé nehézkes volt, de összejött.
-         - Nem te mondtad az előbb, hogy fél tizenkettő van? Ez felénk már ebédidő. – vigyorodott el.
-         - Jogos. –tártam szét a karom. – Akkor rendeljünk pizzát, ismerek egy jó helyet, ahol nagyon finomat csinálnak. – mosolyogtam és elindultam a telefonomért.
-         - Ren! – szólt utánam, mire felé fordultam. Zsebre tett kézzel, némileg féloldalasan, az egyik lábára nehezedve, lazán állt a nappali ajtajában.
-         - Hm?
-         - Örülök, hogy itt lehetek, és hogy újra a nővérem lettél. – nézett rám, erőltetett mosollyal. 

-         - Én is örülök neked. – viszonoztam a mosolyát, aztán felcsillant a szemem. – Mi? Hogy érted azt, hogy újra? – csattantam fel.
-         - Hát… - zavartan beletúrt a hajába.
-         - Nyugi, értem. – sandítottam oldalra. – Igazad van… - pár percig néma csendben álltunk egymással szembe, aztán felpillantottam. – Na, de rendelem a pizzát, mert a végén az életben nem érkezik meg! – azzal elsiettem és tettem a dolgomat.

2013. október 28., hétfő

6.rész

Ezzel a résszel siettem, hisz, alig írtam, mióta elkezdtem ezt a blogot, úgyhogy jöttem ezzel :D Nem lett túl tartalmas, de azért remélem tetszeni fog. Komiban várom a véleményeteket^^



A nappaliban kuporogtam, egy csésze kávéval a kezemben, a kanapén ülve és bámultam magam elé. Már elég későre járt az idő, nekem azonban igazán semmihez nem volt kedvem. Az elmúlt három napon filozofáltam. Annyi baklövést követtem el, mióta hazaértem, hogy számolni sem tudom. A legnagyobbat mégis évekkel ezelőtt hibáztam…

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki eszeveszetten kopogtat az ajtón. Kinéztem az ablakon (amit még az előző nap sürgősen megcsináltattam), de a sötétben nem láttam ki lehet, az, úgyhogy feltápászkodtam és a csészével a kezemben az ajtóhoz vonszoltam magam.

-        
- Nyitom! – szóltam ki némileg fásultan, útközben, majd pár perc múlva, mikor odaértem eleget is tettem eme ígéretemnek. – Tessék! – néztem fel, s a kezemben tartott csésze egy pillanat leforgása alatt hangos csörrenéssel a földre hullott, s összetört darabkái között elfolyt a korábban még benne lévő kávé. Minden fásultságom elinalt, helyébe ijedelem és aggodalom költözött. Az ajtóban Scott állt Drew vállára támaszkodva, arca meggyötört volt. – Mi történt? – kérdeztem elhűlve.

-         - Később. – intett le hűvösen Drew. – Előbb engedj be, szegény srác teljesen ki van, jót tenne neki némi pihenés, és a bokája is valószínűleg kiment. 

-         - Persze. – álltam félre az ajtóból, s hevesen bólogatva beengedtem őket, majd becsuktam mögöttük az ajtót.

Áttornáztuk magunkat a széthullott porcelán cserepeken és feltámogattuk Scottot a szobájába, mert valóban nehezen állt rá az egyik lábára. Lefektettem az ágyára, majd levettem a lábáról a cipőt és hideg borogatást tettem a felduzzadt bokájára. Aztán hagytuk, hadd aludjon, mi ketten pedig lementünk a földszintre. Drew is sántikált még egy kicsikét az előző nap reggeli lövéstől, de próbálta palástolni. Mintha azt hinné, hogy nem veszem észre… Drew bement a nappaliba és helyet foglalt a kanapén, én pedig összetakarítottam az összetört csésze és kávé maradványait az ajtó elől. Miután mindezzel végeztem csatlakoztam hozzá és vele szembe leültem egy fotelbe. Várakozón néztem rá, vártam a magyarázatot. Az ujjaim idegesen doboltak a karfán.

-         - Mondd már! – sürgettem, mert láttam az arcán, hogy mondaná, csak húzza az agyamat. Egyenesen rám nézett és mindez látszott a szemén. Azonban én igencsak híján voltam a türelmemnek, végtére is a testvéremről volt szó, akit eleve azért hagytam el, hogy ne kerüljön veszélybe miattam. Drew felsóhajtott.

-         - Nem gondoltam volna, hogy csak ennyi eszed van. – kezdett a beszédébe. Kérdőn bámultam rá, de ő most már a szobát fedezte fel a tekintetével. – Azok alapján, amiket hallottam, sokkal többet feltételeztem rólad. Úgy tudtam, hogy Renee Martin, a titkosszolgálat, egyik legjobb ügynöke. Akkor viszont, miért nem tud gondolkodni? – pillantott rám ismét, szemei elgondolkodóak voltak.

-         - Megmagyaráznád?

-         - Azért lehetett volna annyi sütnivalód, hogy nem engeded el az öcsédet, tök egyedül, ráadásul késő délután, amikor már szürkül. – nézett rám sokatmondóan.

-         - Te akartad annyira, hogy küldjem haza! – fakadtam ki, minta az újdonsült társamra kenhetném azt, hogy az öcsém megsérült, holott semmi köze az egészhez. Gondolom…

-         - Igazad van. – mondta lágyabban, miközben alkarjaival, elgondolkozva a combjaira támaszkodott. (áhh… meg kell jegyeznem ezt a mozdulatot, mert úgy tűnik, szereti csinálni…) – Én is hibás vagyok, hisz én se gondolkoztam túlságosan józanul, amikor csak úgy rád támadtam, hogy küldd haza Scottot. Eszembe kellett volna, hogy jusson, hogy elhagyni egy ügynök házát, amire előző nap lőttek, nem túl veszélytelen. jogos.

-         - Jól van, most már hagyjuk ezt. Mindketten hibásak vagyunk és kész. – De inkább én, hisz úgy tűnik, ha Scottról van szó, nem vagyok képes értelmes döntéseket hozni… - De végre elmesélhetnéd, hogy mi a fene is történt? Scottnak már rég a vonaton kellene ülnie hazafelé!

-         - Pár utcányival arrébb találtam rá. Gyanakodóan, ide-oda tekintgetve, túlságosan is óvatosan botorkált vissza hozzád, vagy legalábbis ebbe az irányba. Én pedig az autómban ülve pillantottam meg őt, felvettem és idehoztam. – magyarázta el röviden.

-         - ÉS? – szóltam nyomatékosan, mire felsóhajtott, látván, hogy addig úgy sem szállok le róla, amíg el nem mond mindent.

-         - Elmondtam, hogy miután elindult tőled, EGYEDÜL… - nézett rám, hangsúlyozva az egyedül szót, mire a szememet forgattam. – Arra lett figyelmes, hogy követik. Egy furgon jött utána feltűnően lassan és bármerre fordult, követte. Ezért megpróbált befordulni minden kis utcába, minél kacskaringósabban közlekedett, két okból. Az egyik, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban ő miatta csigáznak az úton, a másik pedig, hogy lekoptassa őket.

-         - Okos fiú. – bólintottam elismerően és elvigyorodtam. – Az én vérem. – jelentettem ki büszkén.

-         - Hátha tényleg csak annyira okos, mint te, akkor nem viszi sokra. – horkant fel Drew.

-         - Ne térjünk el a tárgytól. – öltöttem ki a nyelvemet, mire a társam bólintott.

-         - Amikor úgy tűnt, hogy nem üldözik, vagyis amikor nem látta az üldözőit, akkor futott, és ha hirtelen megjelentek, akkor beugrott valahová. Így sérült meg a bokája is. Legalábbis nekem ezt mondta. Minthogy a legutolsó, ilyen elbújása rosszul sült el, ezért nem kockáztatta meg, hogy előjön, hisz állni is alig tudott, nem hogy szaladni, ezért megvárta, amíg a furgon eltűnik. Megjegyzem, ahogy elmondta, elég sokáig várt. Aztán elindult vissza hozzád, több okból is. Lekéste a vonatát. Te voltál az egyetlen, akit ismert. Alig állt a lábán, és nem csak abban az értelemben, hogy fájt a bokája, hanem teljesen ki is volt fáradva. És, bár nem ismerte be, szerintem igencsak megijedhetett és félt egyedül tovább menni. Mire rátaláltam, már több kilométert gyalogolt, mert mivel hogy összevissza futkározott, hogy lekoptassa a furgont, így eléggé el is tévedt, úgyhogy nehezen talált vissza ismerős helyre. A többit pedig tudod. – fejezte be és rám nézett.

Még emésztettem a hallottakat. Ökölbe szorultak a kezeim és hátravetettem a fejem. Az agyam egyre csak pörgött. Megoldást kerestem a helyzetre, mert ez így nem maradhat. Így is túl nagy veszélybe sodortam Scottot, ráadásul, most már őt is ismerik, hisz ma követték. Tudják, hogy az én házamból jött ki, tehát nem mehet haza, legalábbis ilyen körülmények közt, mint ma, nem. De itt sem maradhat, mert sosem lehet, tudni, hogy mikor kell bevetésre mennem, és egyedül nem hagyhatom. Teljesen képzetlen és nem tud magára vigyázni. Jól van, ma tanúbizonyságát adta, hogy nincs híján a józanésznek, de fegyvertelenül mégsem menekülhet meg olyanok elől, akik géppuskával vadásznak rá. Nem. Ez sem megoldás. De akkor mi az? Oh, Scott! Hiba volt ide jönnöd! Fogalmad sincs mekkora veszélybe sodortad ezzel magad. Igaz… Ez i az én hibám. Ha már korábban el lett volna magyarázva neki, minden rólam (vagy, ha nem is minden, akkor legalább a fontosabb dolgok) és tartottam volna vele a kapcsolatot, akkor talán nem történt volna meg mindez. A túlzott óvatosságom sodorta veszélybe őt, és ki tudja mi lesz ennek a következménye?...

-         - Ezen a helyzeten változtatni kell. – közöltem, hosszú csend után.

-         - Egyet értek. – bólintott Drew.

-         - Az lesz a legjobb, ha Scott egy ideig itt marad. – néztem rá. – Nem túl sokáig, csak addig, amíg megoldjuk ezt az ügyet. Tudom, hogy bármikor lehet dolgunk, de Scott nagyfiú már, kitalálunk valamit. Addig is, jobb, ha úgy viselkedünk, mintha semmi különleges nem lenne itt.

-         - És mégis, hogy akarod ezt megvalósítani? Nem küldheted őt suliba, mert ismerik! – nézett rám Drew, arca semmi hamisságot nem tükrözött, sőt, mintha ő is aggódott volna. De ezt aligha bírtam elképzelni, hisz még alig ismerjük egymást. Pár napja ismerkedtünk meg… Méláztam el ezen egy pillanatra.

-         - Igazad van. – értettem egyet. – Magántanuló lesz, hisz abba senki sem köthet bele…

-         - Te megvesztél? Magántanuló? És mégis hogyan képzelted? Ide fog járni egy magántanár? Egy civil? Te tényleg nem vagy eszednél! – fakadt ki a szavamba vágva.

-         - Sss! – csitítottam és az emeletre mutattam, hogy a kis betegünk pihenne. – Azért ennyire hülye még én sem vagyok. Te, leszel a magántanár. – mutattam rá. Láttam rajta, hogy fenn akar akadni ezen az ötleten, de nem hagytam neki időt, hogy közbeszóljon. – Így mind a ketten rajta tarthatjuk a szemünket, amíg itt van. Ráadásul tekintve, hogy a bokája megsérült, egy ideig amúgy sem mehetne el, úgyhogy még jól is jön ki. És amint ennek az egésznek vége lesz, a lehető legkevésbé feltűnően hazavisszük.

-         - Rendben. – morogta. – Végül is ez az egyetlen épeszű dolog, amit tehetünk. Benne vagyok.

2013. október 25., péntek

5.rész

Szijasztok! Úgy tűnik végre idáig is eljutottam :3 A bocsánatotokat kérem azért, mert csak ilyen későn tudtam hozni az új részt, de igazából nincs mentségem rá. Remélem azért a történet valamilyen szinten kárpótolni fog benneteket. Én mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy végül is Rennek vagy Scottnak van igaza, mert szerintem bizonyos szinten mindkettőjüknek, de azért kíváncsi vagyok a ti benyomásotokra is :D Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket!^^



Mire leértünk, úgy tűnt Drew már alaposan kényelembe helyezte és nem is túlságosan zavartatta magát. A konyhában ücsörgött egy fal mellé tolt széken, terpeszben ülve, hátravetett fejjel. Amikor beléptem felém fordult és pont szemben volt velem, ahogy megálltam a konyha bejáratánál. Scott zsebre tett kézzel jött utánam és állt meg mellettem.
-         - Te komolyan ennyire hülye vagy? – rivallt rám az újdonsült társam, amikor megpillantotta az öcsémet. Azonban válaszolni már nem volt időm (már nem mintha tudtam volna mit, mert azt sem tudtam, mire gondol), mert a tesóm közbeszólt.
-         - Ez meg ki? – bökött az felé, némileg még álomittasan.
Rápillantottam Scottra, majd Drewra. Ez utóbbi választ várva tekintett rám, (gondolom) szavait nyomatékosítván, előrehajol, s alkarjaival a combjaira támaszkodott. Talán azt hitte, nem veszem észre, de egy pillanatra fájdalmasan megvonaglott az arca, mire tekintetemmel elkezdtem kutatni ennek a jelenségnek az okát. Hamarosan rá is leltem.
-         - Úristen! Te vérzel! – kiáltottam fel, mintha még sosem láttam volna hasonlót, elfeledkezve az imént nekem szegezett kérdésekről.
-         - Na, nem mondod?! – jegyezte meg cinikusan Drew, miközben ujjait hozzáérintette a halántékán lévő sebhez, ellenőrizve, hogy valóban vérzik-e még. Úgy tűnt nem.
-         - Nem a homlokod, hanem a lábad! – magyaráztam és odaléptem hozzá
Ő elfordította a fejét. És valóban. Jól láttam. A bal külső combján egy méretes vérfolt díszítette sötétszínű farmerét, sőt most, hogy közelebbről is meg tudtam nézni, megpillantottam a nadrágszár szélén lévő golyóütötte lyukat is.
-         - Eltalált? – hüledeztem, mire megvonta a vállát.
-         - Túl hamar vett észre, mikor kiértem a tetőre. De csak súrolta… - válaszolt. 
Vagyis kezdett bele a válaszába, mert a végét már nem vártam meg, hanem elindultam, hogy összeszedjek némi elsősegélynyújtó cuccost. A dobozt az emeleti fürdőszobában tartottam, egy viszonylag eldugott, mégis számomra könnyen elérhető helyen, végül is fő a biztonság. Előkotorva a megfelelő eszközöket, elindultam visszafelé a konyhába, ami nagyjából ugyanúgy állt, ahogyan otthagytam. Scott az ajtófélfának dőlve, zsebre tett kézzel ácsorgott, Drew pedig a fal melletti széken ült. Odamentem hozzá, majd szétvágtam a nadrágját és elláttam a sebét. Szerencsére valóban csak súrolta a golyó. Nem tartott sokáig, miután végeztem összetakarítottam magam után és elpakoltam mindent, csak ezek után mentem vissza a konyhába. A helyzet továbbra is változatlan volt. A pultnak támaszkodtam és végigfuttattam a tekintetemet rajtuk.
-         - Kértek kávét? – kérdeztem, mire mindketten a fejüket rázták.
-         - Viszont azt megmondhatnád, hogy miért nem szóltál arról, hogy egy civil tartózkodik nálad. És egyáltalán ki ez?
-         - Na, arra én is kíváncsi lennék, hogy kit tisztelhetek, eme úriemberben. – mondta Scott, mire felsóhajtottam.
-         - Ti komolyan nem bírnátok ki még egy kicsit? Nem zavar, hogy most nincs kedvem narrátort játszani? – nyafogtam, hátha megértő fülekre találok bennük, de nem jártam sikerrel. 

-         - NEM! – vágták rá egyszerre és egyikük sem tűnt olyan vidámnak, ahogy ismerem őket. Blah…
-         - Akkor úgy tűnik nem úszom meg. Akkor hát, kezdjük az egyszerűbbel… Scott, ő az újdonsült társam, akit magam is ma is mertem meg. – mutattam a fal mellett terpeszkedő úrra. – A neve Alexander Drew. Drew, ő pedig az öcsém. – sandítottam a tesómra. – Scott. – végre elvigyorodtak, gondolom látván, hogy nem egymás ellenségei, és Scott is lehuppant mellém az egyik székre. – Látom sikerült feldobnom a hangulatot… - húzódott egy félmosoly az arcomra.
-         - Örülök, de arra is válaszolnál, hogy mit keres itt az öcséd, holott nekem olyan információim vannak rólad, hogy teljesen egyedül élsz?
-         - Tegnap estig én is úgy tudtam, hogy egyedül vagyok. – vontam meg a vállam. – Csakhogy mire hazaértem, kedves öcsikém, már itt volt. – böktem meg a vállát.
-         - Ezt úgy mondod, mintha csak púp lennék a hátadon. – mondta sértődést színlelve.
-         - Nyugi van, tudod, hogy szeretlek. – karoltam át a nyakát egy puszikát nyomva a homlokára, mire fintorogva elrántotta a fejét… vagyis csak rántotta volna, mert méág mindig öleltem, közben meg vaku villant.
-         - Ezt elteszem emlékbe… - mosolyogta Drew, miközben eltette a telefonját. Én pedig csak kiöltöttem a nyelvemet. Közben pedig elgondolkoztam azon, hogy nekem evvel az idiótával kell majd együtt dolgoznom. Blah…
-         - De amúgy nem tudom mit vagy úgy oda. – sóhajtottam fel. – Ártott neked bármit is Scotty? – borzoltam össze az öcsém haját, továbbra sem engedve, hogy szabaduljon tőlem.
-         - Nem, de ha tudom, akkor például nem támadok rád, tesztelésképp. És ez a lövöldözés?! Van róla fogalmad, mekkora bajba sodorhattad volna őt, avval, hogy nem szóltál nekem?
-         - Rögtön te lettél a főnök, avval, hogy idejöttél? – csattantam fel. – Ki kell, hogy ábrándítsalak: én eddig mindig egyedül dolgoztam és ne akard, hogy rögtön csapatjátékos legyen belőlem. Ráadásul erről az egész társasosdiról én semmit sem tudtam, úgyhogy nyugodj le!
-         - Jól van, jogos. – emelte védekezőn maga elé a kezét. – De azért tényleg szólhattál volna, mert a helyzethez mérten, valóban elég eszelős volt a tervem. Az a pasas simán szétlőtte volna az egész házat Scottal együtt.
-         - Áhh… jó tudni, hogy engem simán szétlövettél volna, de őt nem.
-         - Örülök, hogy ezt tisztáztuk. – vigyorgott. – De komolyra fordítva a szót, ő egy civil, és mindig a civilek védelme az elsődleges.
-         - Igazad van, hülye voltam. - láttam be és eleresztettem az öcsémet.
-         - Örülök, hogy így tisztáztátok a nézeteltéréseiteket, de elmondanátok végre, hogy mi a franc történt itt? – Drew kérdőn nézett rám.
-         - Nehogy már? Semmibe sem avattad be? És az öcséd?
-         - Csak, hogy tudd – néztem a társamra. – Scottot hét éve, mióta eljöttem, hogy ügynök legyek, nem láttam, és most is teljesen váratlanul toppant be, mint már azt említettem. 10 éves volt, amikor ott hagytam, annál azért több eszem volt, hogy ilyenekről beszéljek neki, aztán meg bajba sodorja magát…
-         - Mi ez az ügynökösdi? – kapott a szavon az öcsém. A homlokomra csaptam. A fene! Hogy lehetek ilyen idióta?! – Ti titkos ügynökök vagytok? Azta, de sirály!!!
-         - Igen azok vagyunk, de nem kéne ezt híresztelni! És mivel most már te is itt vagy, így jobb, ha azt teszed, amit mondok. – néztem rá komolyan. – Láttad mi történt az előtérben. Egy fickó épp most akart kiiktatni engem, ami amúgy itthon nem sűrűn fordul elő, de ez csak egy volt azok közül, akiknek, vagy akiknek a felbérlőinek szemet szúrtam. Az lesz a legjobb…
-         - Ha most hazamész. – fejezte be a mondatomat Drew és felállt. – Ez nem gyerekeknek való, nem is tudom miért nem küldted haza már akkor, amikor megérkezett. Tényleg ennyire elvette az eszedet.
-         - Nem vagyok már gyerek! – védekezett Scott, őt ez zavarta a legjobban. Hát engem nem. Drewnak igaza volt és ezt már akkor is jól tudtam, amikor megpillantottam őt a konyhában. Tudtam, hogy veszélyben van mellettem, de annyira hiányzott, hogy erről valamiért nem akartam tudomást venni. Csak örülni annak, hogy itt van. De hibáztam és ezt be kellett látnom. Scott támogatást keresve tekintett rám. – Mondd meg neki, Ren! Teljesen egyedül kerestelek meg és jöttem ide! Láthatod, nem vagyok már gyerek. – fordult ismét a társamhoz.
-         - Sajnálom Scott. – sütöttem le és fordítottam oldalra a tekintetemet. – De Drewnak igaza van. Könnyelmű voltam. Láthatod az életem nem fenékig tejfel és nem szeretném, hogyha veszélybe kerülnél miattam. A legjobb az lesz, ha hazamész, úgyhogy haza is fogsz. – felé fordultam és megfogtam a vállát. Tekintete hitetlenséget és csalódottságot árasztott. Ezek az érzések mélyen a szívembe martak. – Hidd el, nem azért hagytalak ott annak idején téged, mert nem szerettelek, hanem mert a munkám megkívánta. Nem sodorhatlak veszélybe, hisz az öcsém vagy. – erőltettem egy mosolyt az arcomra és át akartam ölelni, de ő ellökte a kezeimet.
-         - Ahham… az öcséd vagyok, akiről az elmúlt hét évben nem tudtál semmit. Akit egyszer sem kerestél vagy hívtál fel. Aki minden egyes születésnapján várta, hogy legalább a hangodat hallja, vagy egy e-mailt kapjon tőled. Igazad van, jobb, ha hazamegyek. Semmi keresnivalóm nincs itt. – komorodott el teljesen, majd felállt. Kezeit zsebre téve, szomorú arckifejezéssel indult el. – Összeszedem a cuccaimat. – közölte majd eltűnt.
-         - Istenem! – könyököltem az asztalra, a fejemet fogva. – Hogy lehetek ennyire hülye?! – Egy könnycsepp csorgott végig az arcomon, majd csöppent le az asztalra. Azt pedig egy csomó követte, egész kis pocsolyát alkotva az asztallapon…